Reggelente általában nagyon nehezen kelek. Éppen ezért úgy döntök, hogy a telefonomon beállítható, gyári ébresztőóra helyett valami hatásosabb alternatívát keresek, ami segíthet a reggeli ébredés kínjainak leküzdésében. Az ingyenes alkalmazásokat böngészve sikerül rátalálnom egy, a felhasználók korábbi értékelései alapján megbízhatónak tűnő szexuális zaklató applikációra. Úgy érzem, érdemes megpróbálkozni vele, hiszen a több funkcióval rendelkező Abuzátor 3000-re csupán ketten panaszkodtak idáig: egy fiatal hölgy, aki elmondása szerint azt hitte, egy online kereshető receptgyűjteményt töltött le, illetve egy idős úr, aki intenzívebb élményt remélve aktiválta a telefonjára telepített molesztálóprogram prosztata-masszírozó funkcióját, azonban csalódnia kellett benne.

Az alkalmazás eleinte kiválóan működik, többféle zaklató közül is választhatok a “Beállítások” menüpontban. A legtöbbjük persze férfi: régi testnevelő-edző, kisebbségi komplexusos színházigazgató, alkoholista apuka, meg a jó öreg, rámenős vízvezeték-szerelő. Az agresszív üzletasszony és a zsaroló titkárnő karaktere olyannyira alulteljesít esztétika szempontjából, hogy inkább maradok az egyébként is rémesen ijesztő színházigazgatónál.
A telefonból reggelente előmászó, izmos, szőrös férfikezek első érintésére gyorsabban és frissebben ugrok ki az ágyból, mintha kitört volna körülöttem a harmadik világháború. Csak a lustább, fáradtabb napokon megyek bele némileg a játékba és hagyom, hogy a tömpe ujjacskák a vállamat végigmasszírozva érjenek el az alfelemig, és ott megtapogassák a hátsómat, majd masszírozni kezdjék a libabőrös golyóimat, miközben szerepet ajánlanak a Rigolettóban. Aztán, mielőtt a program túl messzire menne, segítségért kiáltok. A döbbent karok olyan gyorsan és nyomtalanul tűnnek el újra a telefon képernyője mögött, mintha csak egy rossz álom utolsó, hajnal által szertefoszlatott képkockái lettek volna.

Egy idő után azonban egyre nehezebb lesz kontrollálnom a szoftvert. Talán a folyamatosan érkező, egyre extravagánsabb és bizarrabb frissítéseknek köszönhető, de az Abuzátor 3000 valahogy nem akar érteni a szép szóból és egyre kezelhetetlenebbé, pofátlanabbá válik, azt hiszi, bármit megengedhet magának. A pohár akkor telik be igazán, mikor egyik reggel arra ébredek, hogy akaratom ellenére szerepet kaptam a Varázsfuvola egyik német nyelvű előadásában. Mivel egy kukkot sem tudok németül, a szereplés meglehetősen kínosra sikerül, cserébe pedig az előadás végén a telefonom kiadósan megerőszakol.
A készülék felett gyakorlatilag már nincs semmi hatalmam. Az Abuzátor applikáció azzal fenyeget, hogy a megpróbálom eltávolítani, azonnal lábfetisiszta videókat és meztelen gyerekek képeit küldi szét az ismerőseim közt, némi fasiszta propagandával fűszerezve, aztán meg egész nap gyakorolhatok majd a varázsfuvoláján. Hallgatok hát, és ameddig csak bírom, tűröm a napi bántalmazást és folyamatos kihasználtságot.

Aztán egyik nap a munkahelyemen rosszul leszek. A kollégák irgalmatlan hasgörcsök közepette vonszolnak el a gyengélkedőig, ahol az orvos gratulál, és közli velem, hogy két hónapos terhes vagyok. Egy pillanat fordul meg velem az egész világ. A földre zuhanok, öklendezek, vért köpök és epét hányok, közben pedig végig az jár a fejemben, hogy hát csodálatos, most akkor rendes anyukához méltó módon borotválhatom a hónaljam, a lábaim, meg a szakállam is.
Mire hazaérek, a telefonom rejtélyesen eltűnt az asztalról, minden, ami utána maradt, csak az utolsó havi, befizetetlen sárga csekk. Soha többé nem hallok felőle.

Napról napra egyre nagyobb és gömbölyűbb lesz a hasam. A következő hétvégére szőlőfürtként lógnak oldalamon az undorító, zsírgöb-szerű kitüremkedések, két hét múlva pedig már csak egy babakocsit magam mellett tolva tudok közlekedni az utcán, abba tömködöm bele a gyomorforgatóan természetellenes kinövéseket. A modern, műanyagból készült csecsemőszállító nyikorog, szinte recseg-ropog a testemből sarjadt, gigantikus húscsomók súlya alatt. Meglehetősen kellemetlen így elvégezni a napi teendőket, a tömegközlekedés használata pedig valóságos rémálom. A tahó utasok bámulnak, összesúgnak a hátam mögött vagy épp ujjal mutogatnak keléseimre és hangosan röhögnek rajtam. Persze leesne az aranygyűrű az ujjukról, ha akár egy is segítene leszenvedni azt a rohadt babakocsit a villamosról…
Kilenc hónap után képtelen vagyok viselni a fejemnél is nagyobbra duzzadt, daganatos kelések súlyát és elmegyek az orvoshoz, hogy akármi is növekszik a testemben, távolítsa el, semmisítse meg, pusztítsa el végleg.

Jéghideg, fémes tapintású műtőasztalon fekszem. Szemeimet elvakítja a mennyezetről alácsorgó neon jéghideg, tejfehér fénye, ami körbefolyja a szobát. A doki kagyló formájú műanyag maszkot húz az arcomra, a hozzá csatlakoztatott csőből keserédes, bódító gáz kúszik a légcsövembe. Beszivárog a tüdőmbe, felmászik egészen az agyamig. Egyre inkább összeszűkülő szemhéjamon keresztül még látom, ahogyan a sötétzöld köpenyt viselő alak szája egyre szélesebbre húzódik, szélesebbre, mint ameddig az arca racionális keretek közt képes lenne megnyúlni. Szájában fogak helyett régivágású mobiltelefon nyomógombjai csüngnek, himbálóznak rothadó idegvégződéseken. Kezében a krómacél szike egy pillanatra megcsillan, azonban azt már nem látom és nem is érzem, mikor az apró, fagyos szerszám felhasítva a bőrt, végigszántja fertőzött, fekete húsomat. A háttérben felcsendül egy polifonikus csengőhang, talán a Malév régi szignálja az, de lehet, hogy a YMCA lassú, elnyújtott, időben elúszó és szétmálló változata. Nem vagyok már egészen biztos semmiben.

Kissé kábultan, erős fejfájással ébredek, még mindig a jeges műtőasztalon fekszem, azonban oldalamat vastag, véráztatta kötés borítja. Az ágy mellett mocskos küblik, lucskos lavórok és megállapíthatatlan eredetű testnedvekben úszó ágytálak sorakoznak, bűzös mócsingok, húspép-hegyek tornyosulnak bennük. Az egyik mosakodóedényben a ragacsos zsírszövetek és véres zsigerek amorf embrió formájában lebegnek vöröses-sárga, súlyos vegyszerszagú lucsokban. Próbálok felülni, de képtelen vagyok a legkisebb mozdulat megtételére is. Fájdalom nyilall az oldalamba, amit vaskos, vérfoltos pólya borít.
Hát sikerült! Megszabadultam a telefonom okozta, hónapok óta húzódó szenvedéstől! Újra szabad vagyok!
Ebben a pillanatban a legnagyobb éjjeli edényben úszó, alaktalan húscsomó mintha egy pillanatra megrezzenne az idővel kocsonyásodásnak indult, undorító ragacsban.

Éjjel nyugtalanul alszom, a legapróbb neszre is felébredek. A teljes sötétség rég bekebelezte a kórtermet gyéren megvilágító neonfények utolsó, tejfehér cseppjeit is. A falak lélegző húsként pulzálnak körülöttem, akkumulátorsavat verejtékeznek arcomba. Mindent elönt a folyosókon terjengő hullaszag és gyógyszerbűz keveréke. Álmomban az egykorvolt telefonom képernyője lebeg előttem, pixeles betűk futnak rajta, mint egykor a teletexten. Hol dühös, fenyegető hangnemben írott, hol kétségbeesett, könyörgő szerelmes üzenetek.

Aztán arra ébredek, hogy elviselhetetlen fájdalom nyilall belém. Próbálom kinyitni a szemem, de az álom utolsó képkockái mintha ráégtek volna a retinámra. Nyálkás, alaktalan húsdarabot látok, ami a testéből kiálló csonkok segítségével szorongat egy méretes, csillogó orvosi fűrészt A steril instrumentum egyre közelebb és közelebb kerül a nyakamhoz. Utolsó lélegzetemmel ordítani szeretnék, de hang helyett csak elhaló lihegés foszlányai szaladnak ki torkomon. A penge a húsomba vág, átmetszi a nyaki ütőerem. Mindent elborít a vér, a zsíros húscsomó kezében pedig precíz és kegyelmet nem ismerő módon dolgozik a csontfűrész.

Már csak valahonnan egészen máshonnan látom, ahogyan a fejem tocsogva koppan a kórterem jeges kövezetén, az amorf rettenet pedig undorító fröcsögő, szörcsögő hanggal ül a nyakamra és szétroncsolt perisztaltikámhoz férceli nyálkás testét egy hatalmas hústűvel és némi cérnával, amit a műtőben találhatott. A torkomból felcsendül egy polifonikus csengőhang, talán a Malév régi szignálja az, de lehet, hogy a YMCA lassú, elnyújtott, időben elúszó és szétmálló változata. Nem vagyok már egészen biztos semmiben.

  • author's avatar

    By: Dajka Gábor

    1988-ban születtem. A hétköznapokban szövegíróként dolgozom, egyébként a Keszon.hu blogot szerkesztem, valamint huzamosabb ideig a The Black Aether magazin társszerkesztője is voltam. Időhiány miatt azonban nagy fájdalmamra ezt el kellett engednem. Leginkább a modern amerikai irodalomban, valamint a zsánerirodalom sötétebb, misztikusabb, szürreálisabb bugyraiban lelem örömöm. Itt-ott publikált novelláim mellett van egy totálisan vállalhatatlan kisregényem is, ami terveim szerint hamarosan átesik majd egy erős szerkesztésen, és egészen más formában fog újra megjelenni.

  • author's avatar

    Visit the author’s website

  • author's avatar

    cím nélkül
    A tékozló fiú hazatér
    Az írófejedelem
    Imago Faecalis
    Az Örömapa

    See all this author’s posts

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.