ill01_1

Mikor társaságban megkérdezi valaki, tartok-e bármiféle háziállatot, általában nem szoktam hazudni. Elmondom, hogy van egy akváriumom.

Sokan elviccelik a dolgot, mondván akváriumot csak a nők, a gyerekek, meg a buzik tartanak, de nekik általában beverem az állukat, az arcukba köpök, és elnyomom a homlokukon a félig leégett, parázsló cigarettacsikket. Utána csak a vicc kedvéért megmarkolászom a seggüket, de általában ekkorra már egyáltalán nem marad kedvük ahhoz, hogy ezen jót röhögjenek.

Az egész két évvel ezelőtt kezdődött. Egyedül éltem egy albérletben, egy kis lepukkant kócerájban, ahol éppen annyi hely volt, hogy elférjen egy mocskos ágymatrac, meg egy lomtalanításról összekukázott, retkes éjjeli szekrény. Televízióm nem volt, nem érdekelt mi folyik a világban, a saját életemre teljes mértékben irrelevánsnak éreztem a körülöttem történő, irracionális dolgokat. Háborúk, merényletek, robbantások. Talán nem is léteztek igazán, hiszen sosem láttam a saját szememmel embert egy hatalmas detonáció hatására darabokra szakadni a közvetlen közelemben. Valahogy úgy éreztem, hogy számomra ezek a dolgok olyannyira távoliak, olyannyira kézzelfoghatatlanok, hogy inkább naphosszat csak évtizedekkel azelőtt megjelent, obszcén, fekete-fehér viccmagazinokat lapozgattam, századjára röhögtem ugyanazokon a már megjelenésükkor is lejárt vicceken és minden egyes szaftosnak szánt szexhirdetés mellett található képre bajszot, szakállat, meg egyéb bugyuta dolgokat rajzolgattam. Ha épp nem voltam vicces kedvemben, akkor általában a sarki közértből vásárolt olcsó bort öntöttem magamba és bámultam a repedező plafont, remélve, hogy a leszakadó mennyezet súlyos betondarabkái hamarosan maguk alá temetnek és vége lesz ennek a nevetséges vergődésnek, ennek az értelmetlen mizériának. Így ment ez hónapokig, mígnem végül kezdtem egészen, olyan igazán rohadt mód, förtelmesen, mocskosul unatkozni és magányosnak érezni magamat. Úgy döntöttem, ez így nem mehet tovább. Annak az esélye azonban, hogy barátokat szerezzek, vagy esetlegesen felhozzak egy nőt (akár egy hivatásosat is) ebbe az alantas koszfészekbe, nagyjából egyenlő volt a nullával, vagy legalábbis erőteljesen a zéró felé konvergált. Na de mit is tehettem volna?

Rengeteg lehetséges opción rágtam át magam ezekben a vészterhes, rusnya, de legfőképp hányingerkeltően magányos és szomorú időkben… Próbáltam például a telefonkönyvből találomra kiválasztott számokat felhívni és beszélgetni a vonal túlsó felén bejelentkező személyekkel, de ez általában egyáltalán nem akaródzott sikerülni, vagy ha igen, akkor is katasztrofálisan unalmasnak és egysíkúnak bizonyultak ezek a társalgások. Délelőtt a rendes emberek egyébként sem válaszoltak a hívásokra, a legtöbb tárcsázott számon vagy valami nevetségesen feszengő stílusban előre felmondott üzenetrögzítő-szöveg jelentkezett, vagy pedig unatkozó kisnyugdíjasok, akik rosszabb esetben süketek voltak, mint egy döglött borz, jobb esetben pedig egyszerűen nem értették a viccet és a szaros kisunokáikról, meg mindenféle rettenetes kórságról szóló rémtörténetekkel kezdtek el azonnal traktálni.

Egy szó, mint száz, itt rohadtam egyedül ebben a mocskos-szaros, piaszagú, dohányfüst rágta lyukban, és egyre nyomorultabbul éreztem magam, mígnem végül úgy döntöttem, veszek egy akváriumot. Összeszedtem a maradék megtakarított pénzem, amiből épp futotta egy ötliteres, kicsike üveggömbre, halakra azonban már sajnos nem. Sebaj, gondoltam, pár hét, és összekuporgatok két guppira, vagy legrosszabb esetben lemegyek a patakhoz és összefogdosok belőle pár kényelmetlenül fickándozó, nyálkás ebihalat. Addig is unalmamban el tudom nézegetni ezt a napfényben csodálatosan csillogó üvegburát, melynél szebbet maga Gagarin sem kívánhatott volna dicsőséges, űrbaszó szocialista koponyájára.

Alig pár napba telt, hogy megunjam az üres üvegdarab ide-oda történő forgatását és szemlélgetését, és visszatérjek ahhoz, hogy holtrészegen bámuljam mocskos albérletem repedezett mennyezetét, várva a sosem jövő megváltásra. Vettem magamnak három liter bort, és egy kevés poshadt csapvízzel bekeverve elkezdtem szürcsölgetni. Nagyjából két teljes órába telt, hogy totálisan kiüssem magam és iszonyatos hörgések közepette merüljek álomba.

Hajnali öt órakor arra ébredtem, hogy most egészen biztosan meg fogok halni, vagy ha nem, akkor legalábbis nagyon szeretnék. Patakzott rólam a hideg verejték, hasogatott a fejem, a gyomrom rémséges morajlással próbálta tudtomra adni, hogy valami nincs rendben, a számból pedig undorító halálszag áradt. Próbáltam felülni és kimászni az ágyból, aminek az lett a vége, hogy iszonyatos hányinger tört rám, úrrá lett a fejem felett a szédülés, és a kezem ügyébe kerülő első dolgot teleokádtam. Természetesen délután még olyan szép tisztán, szűziesen csillogó gömbakvárium volt az. Na, sebaj, legalább nem a padlóra ment! Majd reggel fogom magam, kitakarítom, és elmegyek, szerzek bele valahonnan két szerencsétlen élőlényt.

Reggel furcsa, hörgő, fröcsögő hang ébresztett, mintha valaki egy takonnyal teli csuporba tömködte volna az öklét, és közben artikulálatlanul mormogott volna mellé valamiféle okkultista mantrát az orra alatt.  Azonnal kitisztult a fejem és próbáltam rájönni honnan érkezik az undorító audionális inger. Legnagyobb meglepetésemre az ocsmány szörcsögés az akvárium felől jött, kitöröltem hát a szememből a csipát, feltápászkodtam az ágyról, és közelebb léptem az üveggömbhöz. Azt hittem, valami szörnyűséges, alkohol áztatta lázálom közepén ragadtam. Újra megdörzsöltem szemeim, megpofozgattam arcomat, hátha megindul a vérkeringés, de nem történt semmi. Csak értetlenül bámultam a gömbakváriumra, melyet előző éjszaka sikerült ízesen teleokádnom.

A hányásnak azonban nyoma sem volt, az üveggömb tisztábban és fényesebben csillogott, mint valaha. Talán nem is lettem rosszul hajnalban, talán álmodtam az egészet. Talán. Azonban egyvalami mégis hibádzott: az üveggömb, bárhogy is néztem, nem volt üres! Belül valami förtelmes, gyomorforgató teremtmény, valami istentelen, méretes rothadó húsdarabra emlékeztető abomináció vert tanyát, amely a tetején egy szűk, kidörzsölődött, pirosas segglyukra emlékeztető nyíláson át eregette a világba a gusztustalan, fröcsögő hangokat és altesti mormogást. Azt hittem, ismét elokádom magam, de már epét sem tudtam felöklendezni. Csak álltam ott, hisztérikusan köhögve, hörögve, fuldokolva, majd egyszerűen elájultam.

Pár nap múlva kezdtem megszokni a furcsa jövevény jelenlétét. Sikerült rájönnöm, hogy alapjában véve egész csendes, csak akkor fröcsög és nyöszörög, ha szeretne valami égetően fontos, sürgős dolgot a tudtomra adni, például azt, hogy éhes. Erre akkor jöttem rá, mikor véletlenül belehamuztam az akváriumba. A szürke égéstermék a testén éktelenkedő, szűk nyílásba hullott, amitől egy pillanatra pánikba estem, azonban mikor láttam, hogy a lény ritmikus ide-oda történő mozgással kezdi habzsolni a véletlenül bepotyogott mocskot, még a csikket is bedobtam neki, rágcsálja csak el, egy időre talán csendben marad az amorf testébe jutó nikotinadagtól. Mint kicsivel később megtudtam, nagyon is jól cselekedtem. Egy régi lexikonban olvastam utána.  Neoplasma malignum ventriculi, avagy a rosszindulatú gyomordaganat egy igen szép, kezdeti stádiumban lévő példánya. Elég fiatal, talán két vagy három hónapos lehet.

A csikkek és a hamu mellett főként zsíros, égett húsdarabokkal etettem, ami mellé naponta kétszer locsoltam neki az általam is fogyasztott, olcsó borokból. Ezt egyszerűen imádta, és elképesztően gyors növésnek indult, szinte napról napra nagyobb lett pár centivel ragacsos testének térfogata. Két hét alatt nőtte ki a gömbakváriumot. Egy jóval nagyobb, kocka alakú otthont vásároltam neki, ahol sokkal jobban érezheti magát. Néha, mikor nagyon jól viselkedik, és nem fröcsköli szét az olcsó bort a szobában förtelmes szájszervével, megjutalmazom pár friss húsdarabbal, amit a vádlimból, vagy nyeszlett bicepszemből nyiszálok le neki. Ilyenkor nagyon örül, kis szájszervével vidáman pöfékel, majd egy harapásra, szörcsögve kebelezi be a véres cafatokat és békésen, szinte dorombolva merül álomba. Néha kicsit horkol is, ezt meg kell valljam, módfelett humorosnak találom.

Szóval mikor társaságban megkérdezi valaki, tartok-e bármiféle háziállatot, általában nem szoktam hazudni. Elmondom, hogy van egy akváriumom, amiben rákot nevelek. Sokan elviccelik a dolgot, mondván akváriumot csak a nők, a gyerekek, meg a buzik tartanak, de nekik általában beverem az állukat, az arcukba köpök, és elnyomom a homlokukon a félig leégett, parázsló cigarettacsikket, majd felvilágosítom őket arról, hogy szívesen kivágok a combjukból egy szép, húsos darabot, amin a tumorom egész délután csendben, nyugalomban elcuppoghat. Általában ekkorra már egyáltalán nem marad kedvük ahhoz, hogy ezen jót röhögjenek. Jobb is ez így, hiszen egyáltalán nem viccből mondom. Hiába, na… Hamar szívemhez nőtt a kis rohadék.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.