A késő nyári nap bohókás sugarai kedvtelve táncoltak végig a város utcáin. Mindenhová bebulizták magukat, az erkélyekről lógó virágcserepek repedéseibe, a tűzfalakra pingált graffiti-figurák kétdimenziós életébe, a kávézók teraszain felejtett felespoharak aljára száradt Unicumokba. Mindenhová. Kivéve a Vasmarok utca egyik eldugott sikátorába, ahol a komfortos szeméthalmok között Furudzsda és Bolhás üldögéltek, és örökké tartó délutáni sziesztájuk közben jóízűen beszélgettek.

– De ha mondjuk huzamosabb ideig, mondjuk évekig mindennap, rendszeresen kávéval és energiaitalokkal tömöd őket, akkor csak felpörögnek, nem?

A kérdést Bolhás tette fel, Furudzsa pedig, a maga megfontolt, tudálékos módján válaszolt rá.

– Nem.

– Hogyhogy nem?

– Úgyhogy nem – vonta meg tömött, dióbél vállát Furudzsa, szeme lehorgonyzott.

– De kifejtenéd?

– Hát. Az a lajhároknak a génjeikben van, vagy micsoda. Genetika, na. Nem lehet befolyásolni. Ha kávé, meg energiaital, akkor sem. Ők olyanok, amilyenek. Mindenki olyan, amilyen. A lajhárok, speciel lassúak. Nem tudsz vele mit csinálni.

– Szóval – tűnődött tovább Bolhás, töredezett, rücskös körmeivel holdvilágképének krátereit kapargatva -, azt mondod, hogy senkit nem lehet külső erőkkel befolyásolni? Mindenki olyan, amilyen. És ezen nem lehet változtatni?

– Azt mondom, na.

– Ha mondjuk, én olyan vagyok, hogy nem szeretem a tojáslevest – mert, ugye, nem szeretem -, de azt mondják nekem, hogy ha innentől kezdve egész életemben csak tojás levest ehetek, viszont, akkor semmi másra nem lesz gondom, vagyis, kapnék házat, meg kifogyhatatlan bankszámlát, meg feleséget, meg családot, akkor én ezt nem tudnám megtenni? Nem lennék képes egész életemben a gyűlölt tojáslevest enni, ha cserébe mindent megkaphatok?

– Hát – Furudzsa űrmélyi gondolataiban lavírozott. – Az attól függ.

– Mitől?

– Hogy mennyire utálod a tojáslevest.

– Elnézést, uraim, tudnának segíteni?

Pufók teremtés állt a két csavargó előtt. Ha nem tűri nadrágjába sárga-zöld csíkos pólóját, akkor kibuggyan a hasa. Babaarcát gyér szőrzettel próbálta férfiasabbá varázsolni. Ettől úgy nézett ki, mint egy megkopasztott, kétségbeesett pocok. Vizenyős rágcsáló-szeme ijedten golyózott ide-oda.

– Mondjad, öcsém – süvített fel Bolhás repesve. – Majd aztán meglátjuk, hogy tudunk-e segíteni, avagy nem tudunk.

– Sam Midnightot keresem – súgta a pufi hevenyészett lelkesedéssel. – Sammyt.

– Ó – kurjantott Furudzsa. – Ó! Hát valahol itt kell lennie a jó öreg Sammynek! Sammy, gyere elő!

– Sammy! – segített be barátjának az óbégatásba Bolhás. Egy jó kis kurjongatásban mindig benne volt.

De Bolhás nagy bánatára a hahózás nem tartott sokáig, ugyanis az egyik termetesebb szemétkupac hamarosan mozgolódni kezdett. Ficergett a sok konzervdoboz, gurultak az üvegek, fakó újságpapírok zörögtek és súrlódtak, rothadó ételmorzsák és penészedő pernye szállingózott a levegőben. Aztán a szemétből, mint valami torzonborz, mosdatlan főnixmadár, Sam Midnight emelkedett fel.

– Engem keresel? – kérdezte nyúlós, álmos hangon Sammy, aztán végre kinyitotta nagy sósavzöld szemét, orrára biggyesztette doktorbubó szemüvegét, s ekkor egyből felderült, mert felismerte a pufók fiút. – Hordó Karcsi! Te vagy az? Mi szél hozott?

– Nem szeretem, ha így hívsz – durcáskodott önérzetesen Karcsi. – Már régóta nem hív így senki – ez persze nem volt igaz. Horányi Károlyt mindig mindenki Hordó Karcsinak hívta. A legtöbben valószínűleg nem is tudták, hogy nem ez a valódi neve.

– Ne haragudj, Karcsi, nem akartalak megbántani – Sammy Midnight kopott bőrkabátja mélyéről összekarcolt ezüst laposüveget bányászott elő. Lecsavarta kupakját, és erősen meghúzta. Fintorgott, mint egy békát nyalt macska, aztán megkönnyebbülten sóhajtott. – Szóval, mi is látogatásod célja? Ha szabad tudnom.

– Nagy baj van, Sammy – hadarta lavinaként a szavakat Karcsi. – Tudod, hogy nem jönnék ide, ha nem lenne tényleg nagy a baj. Adyról van szó. Tudod, Ady Endre, a költő.

– Nos, mi van vele?

– Feltámadt.

– Feltámadt? – a szemüveg Sammy orrhegyére csúszott. – Már megint?

– Igen, feltámadt, és… – Karcsi kétkedve sandított a bozontos szemétlakóra. – Mi az, hogy már megint?

– Semmi. Nem fontos. Néha megesik. Szóval, most mit csinál a vén kujon?

– Főleg taxizik. Igen. És kurvákat szed fel. Taxival szedi fel a kurvákat, aztán elvágja a torkukat. Egyébként meg a temetőben jár fel és alá, és szaval. Meg morog. De főleg kurvákat öl taxizás közben.

– Taxizik? – hortyant hitetlenkedve Sammy. – A hülye. Miért nem uberezik? A taxizás már rég kiment a divatból.

– Ahogy Ady is – kotnyeleskedett bele pimaszul Bolhás.

– Ady nem ment ki a divatból – javította ki készségesen barátját Furudzsa. – Csak meghalt.

– Na, jól van, Karcsi, ne vesztegessük tovább az időt – indítványozta Sammy Midnight, azzal mezítláb kitrappolt a mindent elborító szeméthalomból. – Meg kell állítanunk egy begőzölt költőt!

 

Sammy Midnight és Hordó Karcsi lendületesen tört utat magának a Westeros körúton besűrűsödött tömegen keresztül. Sammy csimbókos tincsei úgy ugrándoztak fel-le, mint koszos kisgyerekek egy kihalt vidámpark ugrálóvárában. Karcsi meg úgy lihegett mögötte, mint egy kivénhedt bébicsősz.

– Mit fogunk csinálni? – szuszogta elhaló hangon Karcsi. – Te tudod, hogy mit kell tenni egy ilyen… zombival?

– Az a szerencse, hogy igen, tudom – bólogatott meggyőződéssel Sammy. – De én nem nevezném zombinak. Nem is élőhalott. Inkább… feltámadott.

– Jól van, ahogy akarod – prüszkölte Karcsi. – Szóval, mit is csinálunk a feltámadott Adyval? Fejbe lőjük? Vagy karó a szívébe? Ja, nem, azok a vámpírok. De az agyával kell valamit csinálni, nem?

– Nem egészen.

Sammy Midnight hirtelen lefékezett, Hordó Karcsi kis híján belerohant.

– Mi az? – kérdezte értetlenkedve Karcsi, fürkészőn pislogott körbe apró malacszemével.

– Tudod, ezeknek a feltámadottnak a testük már nem él. Szóval, a szerveik meg minden már halott. A feltámadás után sem kezdenek el újra működni. Ez inkább olyan… Úgy képzeld el, hogy a lelkük tért vissza a porhüvelyükbe. Vagyis, nekünk nem a testüket kell elpusztítanunk – ami már amúgy is halott -, hanem a visszatért lelküket. Nem mindenki támadhat ám fel, Karcsi – magyarázta megvadult erdőtűz tekintettel Sammy. – Csak azok a lelkek térhetnek vissza, amik már életükben is hatalmasak voltak. A halhatatlan lelkek.

– Én azt hittem, minden ember lelke halhatatlan.

– Persze, ezt akarják veled elhitetni. Hogy megnyugodj. Hogy ne izzadj és remegj, és ne csikorgasd a fogad álmodban, hogy vajon elég erős-e a lelked a halhatatlansághoz.

– Aha – Hordó Karcsi elszontyolodott és szotyitetemeket rugdosott a puffadt betonon. – És hogy fogjuk elpusztítani Ady halhatatlan lelkét?

– Nos, elpusztítani nem tudjuk, csak visszaküldhetjük a nem-létbe. Úgy mondanám, hogy beletaposunk a lelkébe. Mire az megsértődik, és dúlva-fúlva elkotródik Ady oszladozó testéből.

– És ezt hogyan csináljuk?

– Gyere be, és elmondom.

Hordó Karcsi nem vette észre, hogy egy antikvárium előtt álldogáltak eddig. Egy antikváriumot akkor sem vesz észre az ember, ha órák óta strázsál előtte. Sammy Midnight belépett az üzletbe, csengettyű csilingelt tavasziasan az ajtóban, Hordó Karcsi meg utána.

 

A boltban ázott avar és whisky szag terjengett. Mindenfelé, polcon, asztalon, földön, plafonon könyvek vibráltak. Körülvették, bekebelezték a bent tartózkodókat. A kötetek lélegeztek. És figyeltek.

– Á! Midnight úr! – libbent elő egy hang valahonnan a könyvek káoszából.

– Üdvözlöm Jónás! – köszönt bele a rengetegbe Sammy Midnight.

– Mit keresünk itt? – suttogta hidegen Karcsi.

– Ahhoz, hogy Ady lelkébe gázoljunk, szükségünk lesz az egyik kötetére.

– Jól hallom, Midnight úr? Egy Ady kötet kellene? – a hang forrása továbbra sem mutatkozott.

– Igen, Jónás. Ady feltámadt.

– Már megint?

– Nagyon úgy fest.

– Ez esetben tudom javasolni A halottak élént.

– Nos, valóban stílszerű lenne. De mi mégis inkább Az Illés szekerént vinnénk.

– Ó, hát hogyne, uram, micsoda remek választás! Teljesen igaza van!

– Köszönöm, Jónás.

– Máris hozom.

– Készítsd elő a pénztárcádat!

– Hogyan? – Hordó Karcsi lassan ocsúdott fel lidérces álomnak tűnő letargikus bambulatából.

– Fizetnünk kell a könyvért – tárta szét a karját szelíden Sammy. – Nekem nincs pénzem.

– Ja. Értem. Oké, persze.

Karcsi sután előkaparta tárcáját farzsebéből, és üveges tekintettel várta, hogy fizethessen a könyvért, amit nem is akart megvenni.

– Itt is van. Az összesen egyezer forint lesz.

Az öregember szagot árasztó kötet már ott pihent Sammy hóna alatt, de Karcsi még mindig nem látta, hogy ki adta át, és, hogy az a valaki most hol van. Így hát azt se tudta, hogy kinek is adja most a pénzét.

– Tedd a pultra – somolygott hiéna állkapoccsal Sammy.

– Melyik a pult?

– Mindegy. Tedd le valahova.

– Oké.

Hordó Karcsi az ezrest egy halom könyvre helyezte, rá a Filozófia a budoárban kihívóan feslett borítójára. Aztán legnagyobb megkönnyebbülésére végre elhagyták a kísértetjárta antikváriumot.

 

Nem volt más hátra, így hát hőseink a temető felé vették az irányt. A panelházakról pálinkaszagú bogarak röpködtek feléjük, a fák lombjaiból vezetékek, huzalok lógtak-lengedeztek, mint levedlett kígyóbőrök.

– Oké, most már megvan a kötet – zúgolódott renyhe arcszőrzetét tapogatva Karcsi – Mit kell tennünk?

– Amíg odaérünk, válassz egy verset, amit majd jól lehúzol.

– Tessék? Micsoda?

– Keress egy verset, amibe beleköthetsz – mondta Sammy Midnight, közben élvezettel tapicskolt bele meztelen talpával minden útjába akadó benzintócsába. – Az a lényeg, hogy valamivel megbántsd. Ha elkezded szapulni az egyik hőn szeretett művét, akkor biztos, hogy kiakad. Ha szerencsénk van, annyira, hogy kiszáll belőle a lélek.

– De én nem értek az ilyesmihez – sápadt el Karcsi. – Hármas voltam irodalomból.

– Az nem számít! Nem kell, hogy megalapozottak legyenek a sértéseid. Csak válassz ki valamit, aminek úgy érzed, hogy nincs semmi értelme. Az szerintem menni fog.

– Hát az mondjuk igaz. Soha nem értettem a verseket.

– Na, erről beszélek.

Elhaladtak egy borostyánnal benőtt pad mellett, egy viseltes, csupa konty, vörös asszony ücsörgött rajta, fülén telefon.

– Igen, ma megyek az orvoshoz – öblögette a szavakat a vonal túlsó végébe a konty-nő. – Igen, kivágja a tyúkszememet.

Tyúkszem. Sammy Midnight elképzelte a tyúkszemet. Egy tyúk szeme a talpán. Neki is volt tyúkszeme? Kivágta? Nem, az nem tyúkszem volt. Egy anyajegy a testén. Elkapartam, vagy kinyomtam, mert azt hittem, hogy pattanás. Nem. A mellemen egy szőrtüsző. Kinyomtam. Undorító és fájdalmas. Vagy a herémen volt valami? Ott is. Az egész testemen nyomogattam a gombokat. Érdekel, hogy mi történik. Hogy mi van benne. A kíváncsiság. Mindent tudni akarok. Ezért tudok sokat. De még nem mindent. Harmadik szem. Tyúkszem. Tyúkeszű. Boldogok a tyúkeszűek, mert az övék a hatalom. Miképp a földön, úgy a pokolban is.

– Szerinted miért öl Ady kurvákat?

Sammyt Karcsi jogos kérdése zökkentette ki tüskés merengéséből. Vagy a kérdés volt a tüske? Kipukkasztotta gondolatai egyre csak növekvő léggömbjét.

– Bosszút akar állni – Sammy szemüvegén kósza napfény csillant, aztán csengetett picit. – Valami kitekert, őrült logika alapján, a kurvákon akar bosszút állni a szifilisz miatt. Gondolom. Vagy csak ehhez van kedve. Ki tudja azt Adynál, hogy mit miért csinál.

– Ühüm – Hordó Karcsi zsírhurkákba gyűrődött a bőr a nagy gondolkodástól. – Nem tudom, hogy menni fog-e. Nem az erősségem ez a lírázás.

– Csak légy őszinte. Mondd el neki, amit valójában gondolsz a verséről. Hidd el, az elég lesz.

Hordó Karcsi hümmögött és nyammogott – fogai között kukoricacsutkát talált, bontatlanul -, durum fejét a könyvbe mélyesztette.

 

Mielőtt beléptek volna a temetőbe, Sammy még ivott egy kortyot összekarmolt laposüvegéből.

– Kell egy kis szíverősítés – rötyögte kurtán, aztán betessékelte Karcsit az ódon vaskapun.

A temetőt elárasztotta a vígan hömpölygő napfény. A gyomok virágoztak, a földalatti hullaházaikban férgek lazultak. Valami állandó szellő susogott a sírok között, simogatta a böhöm kőtáblákat, oroszlánarcú Szűz Máriákat, belekapott a márványangyalok szárnyaiba.

– Na, őt ismerem! – dobbantott vidáman Sammy Midnight, ujjal mutogatva az egyik sírkőre.

FINNEGAN BÉLA

ÉLT 7 ÉVET

– Jó arc, nagyon jó gyerek – rázta meg elismerően rettentő szakállát Sammy. – Forradalmasította a kaka-jóslást. Elismert szabadkőműves és metagasztronómus.

– Micsoda? – hökkent meg reménytelenül Karcsi. – Egy hétéves kisgyerek?

– Valami olyasmi – Sammy szemüvege többszörösen összetetten villant egyet. – Menjünk tovább, keressük meg végre azt a kerge költőt.

Adyra egy 19. századi kripta-monstrum előtt találtak rá. Görnyedten járkált, arcáról foszladozott a bőr, szeme alatt a karikák csontig mélyültek. Magában morgott torokhangon, szavalt, vagy monologizált.

– Na, gyerünk, Karcsi, most te jössz!

Sammy Midnight kiadta az utasítást, aztán egy kis lökéssel is rásegített szavaira. Hordó Karcsi visszafogottan megindult fóka testével a feltámadott költő felé. Lecövekelt előtte, mint egy partra vetett vasmacska, megacélozta hangszálait, magasba emelte a málladozó verseskötet, aztán sivító hangon megszólalt.

– Térj vissza a homályba!

Sammy Midnight és Ady Endre sűrűn pislogva, értetlenül néztek a fiúra.

– Ez most… Ez most mi volt? – kérdezte hüledezve Sammy.

– Nem tudom. Valahogy el kellett kezdenem – magyarázkodott Karcsi.

– Jól van, de most már folytasd a verssel!

Karcsi fölszívta magát. Úgy nézett ki, mint egy szőrös szilvás gombóc.

– Éppen a verseidet olvasgatom – kiáltotta Karcsi a szétesőben lévő Adynak. – Tudod, elég unalmas. Igen, jól hallottad: nagyon uncsi vagy. Mi ez a sok halál meg elmúlás meg hideg, rideg, szürkeség? Például ez: rettenetes-bús az én jókedvem. Most akkor jó kedved van, vagy búsulsz? Vagy mi ez, hogy egyszerre? Nem lehet csak simán egyik, vagy a másik? Nem lehet egyszer csak szimplán jó kedved? És az, hogy: csonttá fagy az, akit szeretnek. Lehet, hogy te így érzed, de mondjuk, én nem. Én melegséget érzek, ha engem szeretnek. Ne akard már rám tukmálni a nyomorodat! Ezzel a sok szarsággal nem is csodálom, hogy kibasztak onnan, akárhová is kerültél a halálod után. Ott se bírtak elviselni, inkább visszaküldtek nekünk. Hát kösz, de mi sem kérünk belőled. Se a depressziós verseidből!

Arra már nincsenek szavak, hogy Ady halott-fehér arca ezek után milyen árnyaltba fordult. Egész testében remegett, ettől újabb és újabb cafatok szakadtak le róla.

– Hogy mered… – sziszegte túlvilági hangon a költő. – Honnan veszed a bátorságot…

– Ne haragudjon, uram – lépett közbe társalkodó hangnemben Sammy. – A barátom nem tudja, mit beszél. Kissé retardált szegény.

– Sammy! – borult ki elvörösödve Karcsi.

– Ő nem tudja értékelni az Ön mérhetetlen művészetét. Kérem, ne orroljon meg rá. Nem ért ő semmit. És sajnos nincs egyedül. Sőt. Nem tudom, hogy észrevette-e, de manapság már csak ilyen selejtes példányokkal találkozhat ebben az országban. Egyáltalán nem értik meg Önt. Nincs hozzá agyuk. Se szívük, se lelkük. Tudom, hogy fontosnak érzi, hogy időről időre visszatérjen, és folytassa művészetét, de el kell Önt keserítenem. A mai emberek nem méltók rá. Nem méltók az Ön nagyságára. Sajnos még nem jött el az idő a visszatérésre.

Ady Endre kipárolgásaiból lehetett érezni, hogy rendkívül elszomorodott a hallottak miatt. Tudta, érezte, hogy itt nincs mit tenni, így hát, jobb híján magába roskadt, mint egy lebombázott vártorony. Türemkedő csontok egy gőzölgő húskupacban. Ennyi maradt a költőből.

– Ez meg mi a franc volt? – akadt ki jogosan Hordó Karcsi.

– Ne haragudj, barátom – duruzsolta Sammy. – Csak így lehetett őt igazán összetörni.

– De elmondhattad volna! Nem kellett volna hülyét csinálni belőlem. Ady előtt. Most mit gondol rólam? Hogy egy gyökér vagyok!

– Nem gondol ő már semmit rólad – mondta Sammy szentimentálisan. – Gyere, tegyük vissza a költőt a helyére.

– Én ugyan nem segítek neked! Csináld csak magad!

– Ne légy dühös, Karcsi. Én inkább büszke lennék a helyedben. Végül is megállítottál egy sorozatgyilkost. Képes lenne erre egy gyökér?

– Hát nem – Karcsi megenyhülten bólogatott. – Az igaz. Jól van. ássuk el ezt a büdös kupacot.

– Több tisztelettel, barátom – búgta Sammy a meghatottságtól gyöngyöző szemüveggel. – Ez a büdös kupac itt az egyik legnagyobb költőnk!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.