Az éjszaka közepén arra riadt fel, hogy valaki suttog a hálószoba előtt.

Feri moccanni sem mert. Azonnal kiment a szeméből az álom, totálisan éberen, pattanásig feszült idegekkel hallgatózott. Úgy érezte, hogy fülei természetellenesen kitágulnak, megnőnek, mint valami kisállatnak, ami a közelben settenkedő ragadozó neszezésére koncentrál.

De így sem tudta elég jól kivenni, hogy mit is suttoghat az az alak odakint, a háló előtti folyosón. A hang mélységéből arra következtetett, hogy férfi lehet az illető. De ezt akár képzelhette is. Ha az ember éjjel, a sötétben a saját lakásában gyanús suttogásokat hall, akkor önkéntelenül is egy férfi – valami tagbaszakadt, rosszarcú, gonosztekintetű férfi – képét társítja a hanghoz.

Arra gondolt, hogy betörő jár a lakásban. Mi másra is gondolhatott volna? Csakhogy valami nem stimmelt. Egy betörő, aki észrevétlenül akarja kifosztani az éj leple alatt, vajon minek hívja fel magára azzal a figyelmet, hogy félhangosan susmorog? Akkor ez nem is egy betörő, hanem egy pszichopata! Egy pszichopata, akinek teljesen megszűnt a kapcsolata a külvilággal, a saját kis rémálomvilágában él, és démonaitól hajtva, házról házra járva keresi a megváltást. És ki tudja, hogy ezért mire képes?

Feri nem akarta felkelteni a feleségét. Az asszony, Rózsa békésen szuszogott mellette, őt nem ébresztette fel az idegen. Úgy határozott, hogy jobb ez így. Ha szólna a nejének, akkor az biztos pánikba esne, talán még sikoltozna is. Hívni akarná a rendőrséget, meg kiüldözné Ferit, hogy valahogy bánjon el a betolakodóval. Nem, azt nem lehet! Már a gondolattól is elöntötte testét a hideg veríték, hogy ki kéne mennie a szobából. Jobb így. Az asszonynak is, a jótékony tudatlanságban.

Az idegen ott csoszogott fel-alá az ajtó előtt, közben folyamatosan morgott magában. Feri egy-két szót hallott csak a motyogásból, de annyira összefüggéstelen volt az egész, hogy sehogy sem talált értelmet ebben az őrült beszédben. „Létra kell.” „Lármás itt.” „Várandós.” „A darabok.” „A darabok.” Ez a szó, a darabok, többször is elhangzott.

Feri az oldalán feküdt, teljes súlyával jobb karjára nehezedett, ami már kezdett zsibbadni. A lábszára is viszketett, és érezte, hogy egyre jobban kell vizelnie. Tágra nyílt szeme könnybe lábadt, így csak homályos, elmosódott foltokat látott a sötétségben. Megtépázott idegei, feltüzelt elméje szörnyű víziókat vetítettek elé.

Rózsa felhorkant. Feri szíve majd’ kiugrott a helyéről. De felesége nem ébredt fel, csak picit mozgolódott, aztán visszatért békés légzésének egyenletes ritmusa. Feri egész testében, az ereiben érezte szíve vad lüktetését. Mintha apró, kétségbeesett lények dörömbölnének belsejében.

A suttogás egyszer csak véget ért. Az idegen elcsoszogott az ajtótól, de nem ment ki a lakásból. Mintha a konyha felé vette volna az irányt.

Aztán visszatért a fojtott sustorgás. Most már egyetlen szót sem értett, csak a monoton, tompa zajt hallotta. Az az elmebeteg a konyhában beszél magában.

Feri óvatosan kiszabadította karját maga alól, apró mozdulatokkal kényelmesebb pozícióba helyezte magát. És csak figyelt, és hallgatta a lágyan zúgó suttogást a falakon keresztül.

A másik oldalára fordul a hatalmas, rózsaszín párnákkal telezsúfolt franciaágyon. Sötét van, de a szobában valahol egy gyengefényű kislámpa ég halvány, karmazsin fénnyel. Méz és tömjén illat terjeng. A lány mellette térdel az ágyon, egyenes háttal, várakozóan. Hatalmas mellei szétfeszítik a vékony, fehér trikót. Hosszú, szőke haja az arcába omlik, de kilátszik alóla az egyik aranyló szeme és ideges grimaszba rándult, formás, igéző szája.

Végre itt vagy, sóhajtja a lány, hangja a szférák buja zenéje.

Hol vagyok? kérdezi Feri.

Ne, ne beszélj, csitítja a lány. Csak hallgass meg. Nagyon fontos, hogy jól figyelj rám.

Feri figyel. Ha akarna sem tudna mást tenni. Teste, mintha ólomból lenne. Szemét pedig képtelen levenni erről az éterien gyönyörű teremtésről.

Ki kell innen szabadítanod, mondja a lány. Ha visszamész, meg kell nyitnod nekem az átjárót.

Átjárót?

Ne beszélj, csak figyelj, förmed rá halkan a lány. Szükségem van egy kapura, hogy kijussak innen. Nem maradhatok itt. Az apám bánt engem. Az apám egy szörnyeteg. Meg kell mentened. Ki kell szabadítanod. Fel kell törnöd a zárat, és meg kell nyitnod az átjárót. Megértetted? Segítesz nekem? Kérlek.

Feri némán bólintott. Még ez az apró mozdulat is iszonyatos kínszenvedést okoz neki.

Jól van, akkor most menj vissza. És nyisd meg nekem az átjárót. Apám már közeleg.

Feri kábultan pislogott a félhomályban. Kellet pár perc, mire felfogta, hogy a hálószobájában, a saját ágyában fekszik. Kissé felemelte a fejét, észrevette, hogy a szoba ajtaja nyitva van. Gyomrát görcsbe rántotta a jeges rémület. Hol van az idegen?

Egy darabig feszülten fülelt, de nem hallotta már a suttogást. Talán már elment.

Felemelkedett, és látta, hogy van valami az ágyban, közte és a felesége között. Lassan, bizalmatlanul az ágyban heverő dolog felé nyúlt. Mikor kézbe vette, azonnal tudta mi az. Egy véső. Egy sima, hétköznapi véső.

Feri felült, ránézett Rózsára. A nő a hátán feküdt, kifejezéstelen márványarccal szuszogott. Feri csak nézte ezt az arcot, a felesége jól ismert arcát. A sötétben is ki tudta venni a szeme sarkában húzódó ráncokat, a kinyomkodott pattanások vöröslő hegeit az orrnyergén, az ajka fölötti szőrszálak árnyait. Undorodva megrázkódott.

Óvatosan a felesége fölé helyezkedett, annyira odafigyelt a mozdulatira, hogy az ágy nem nyikordult meg. Lélegzetvisszafojtva kereste el a megfelelő pozícióba.

A vésőt felesége homlokához illesztette. Párszor bemérte a célt, aztán teljes erőből lecsapott.

Rózsa szemhéja felpattant. Csak egy pillanatig pislákolt még élet a tekintetében, de abban az egy pillanatban, abban az egyetlen másodpercben rengeteg érzés tükröződött. A gyötrő kín, az éles, semmiből jött fájdalom elgyötört szilánkja. Az értetlenség homálya. A csalódás csillogó, megkövesedett óceánja. Aztán a véső újra és újra belevágódott az asszony fejébe. A koponyacsont hangosan recsegett-ropogott, mintha egy hatalmas test lépdelne a térdig érő, friss hóban. A vérpermet beterítette a fehér ágyneműt és a mályvaszín falat. Egy primitív nép barlangrajzai. Az agyvelő rózsaszínen tündöklő darabkái bohókásan szóródtak szerteszét a szobában, mint egy szilveszteri konfettieső.

Mikor elég mély lett a rés, Feri belenyúlt halott felesége arcába, minden erejét beleadva, küszködve, nyögdécselve szétfeszítette a megroncsolódott koponyát, és két marékkal kanalazta ki az agy maradványait. És akkor végre meglátta a karmazsin derengést.

A vérvörös fény szelíden pislákolt a pépesre vert fej belsejében. Feri szemében mohó vágy tüze villódzott. Tátott szájából sárgás, habos nyálcsík csorgott a pizsamafelsőjére.

Egy utolsó, határozott mozdulattal kettétörte felesége koponyáját, s ebben a pillanatban egy üszkös, pikkelyektől sötétlő, nyálkás anyaggal bevont éjfekete kéz nyúlt ki a karmazsin fénypászmából és torkon ragadta Ferit.

Feri szemében az élet szikrája lassan elhalványult, de még látta a borzalmat, azt a pokoli, förtelmes teremtményt, ami a nyakába kapaszkodva készült átráncigálni magát halott felesége összezúzott fején keresztül.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.