mint kés a tömör kenyeret,
szeli a sűrű nyári levegőt
az egyes villamos

a szorongás betonszigetei
a Vajda Péter utca
és a Kőbányai út
megállói összeforrnak
a mindent áthidaló,
összekötő mocsokban

hogyan lehet egy város
ennyire embertelenül ocsmány,
ennyire rideg
fagyos
elutasító
végletekig üres
és
semmilyen?

hogy a fenébe lehet
itt életvitelszerűen lenni,
küzdeni
létezni
és végül,
de nem utolsó sorban

minek ez az egész?

nem tökmindegy?

megy a villamos
két végpont közt,
célja van,
értelme a létezésnek

egy küldetés:
eljutni A-ból B-be
anélkül, hogy
felmerülne valamiféle
különösebb komplikáció

egyszerűnek tűnik,
aztán meg néha mégis van olyan, hogy
kisiklik.

egy utas szívrohamot kap,
egy másik
szerencsétlenül zuhan neki a lyukasztónak
betöri a fejét,
a koponya felreped
sűrű, fekete ragacs
szivárog a padlóra
elönti az egész kocsit
a vér

összemocskolja
a drága cipőket
a piacos nadrágokat
a H&M-es ingeket
és talán mindnyájan
belefulladunk
mielőtt lehetőségünk adódna arra
hogy valahol Zugló környékén
leszálljunk

egy másik faszi meg
nem bírja tovább nézni
és inkább
felakasztja magát az egyik kapaszkodóra.

pont az ajtó közepén kellett ezt, te fasz!

hát most mondd meg,
hogy fogok így átszállni a HÉV-re
a Szentlélek téren?

de mindegy
én végül is megértem.

megértem, mert
mikor arra ébredek,
hogy legszívesebben
magamba önteném azt a maroknyi gyógyszert,
akkor kicsit én is beállok az ajtóba,
csak azért
hogy kibasszak másokkal
hogy ők se tudjanak rendesen leszállni
arról a rohadt villamosról

aztán csak ezek az apró geciségek maradnak persze

még mindig visszatart ugyanis az
hogy valaha jó volt
tényleg jó

meg hát leginkább az,
hogy egy igazi gyáva szar módjára
már rég beszedtem,
szépen lassan,
szemenként az egész üveggel
azt a kurva Frontint
és odáig jutottunk,
hogy nemhogy semmi nem maradt
de már ez sem
így meg,
lássuk be,
még csak méltósággal befejezni sem
lehet ezt az egészet.

a por,
a beton,
az olcsó bor
a kérgük alatt lassan dolgozó,
évtizedes kórságokat hordozó,
kiégett fák.

az üléseken begubózva
maguk alá hugyozó
cigány junkiek
trágár epigrammákat motyognak
bajszuk alatt
és egyáltalán nem teszik
könnyebbé a helyzetet.

így még csak méltósággal befejezni sem
lehet ezt az egészet.

a kurva életbe már.

  • author's avatar

    By: Dajka Gábor

    1988-ban születtem. A hétköznapokban szövegíróként dolgozom, egyébként a Keszon.hu blogot szerkesztem, valamint huzamosabb ideig a The Black Aether magazin társszerkesztője is voltam. Időhiány miatt azonban nagy fájdalmamra ezt el kellett engednem. Leginkább a modern amerikai irodalomban, valamint a zsánerirodalom sötétebb, misztikusabb, szürreálisabb bugyraiban lelem örömöm. Itt-ott publikált novelláim mellett van egy totálisan vállalhatatlan kisregényem is, ami terveim szerint hamarosan átesik majd egy erős szerkesztésen, és egészen más formában fog újra megjelenni.

  • author's avatar

    Visit the author’s website

  • author's avatar

    Abuzátor 3000
    A tékozló fiú hazatér
    Az írófejedelem
    Imago Faecalis
    Az Örömapa

    See all this author’s posts

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.