451.hu

kulturális online magazin

Árvai Levente: És Akkor Alice Cooper Leszopta Goebbelst

(…a mai oknyomozás legfőbb kérdése: hogy a faszba’ kerültem én ide?…)

 

–Csókolom, Pimpike! Mi járatban? – köszön rá Balu a bokrok alól felbukkanó, kínai piacos melegítőbe csomagolt szomszédasszonyra. A nő soha nem lehetett a falu szépe, de az évek csak tovább gyalultak a sovány alapanyagon, amit indulótőkeként kapott az élethez. Szódásszifon valagát idéző szemüveg mögül félbolond, bogárszerű szemeket meresztve vigyorog ránk, mielőtt belekezd a szófolyamba:

–Sziasztok! Itt voltak a kőművesek tegnap, Balukám, mondtam nekik, hogy mindjárt jöttök vissza, meg minden, várjanak egy kicsikét, de nem tudtak megvárni. Méregették a házat, itt is hagytak valami mérőszalagokat, azt hoztam most át. Az öreg Bakos átjött inni egy kávét is. Jaaaajj, nem tudok járni… – hadarja el egy húzóra a begyakorolt monológot, közben a csípőjét tapogatja. Talán az öreg Bakos tényleg beakasztott neki, szakemberi alapossággal.

–Köszönöm, Pimpike! Majd odaadom nekik! – kiált vissza cimborám a nagyothalló szomszédasszonynak, és heroikus küzdelemben próbálja elfojtani a felszakadó röhögést. Pimpike sűrű, kapkodó léptekkel elcsoszog, közben az üres telken mekegő kecskékkel is vált néhány szót.  – Papa biztos megadta neki a kávé mellé az aprósüteményt, azért nem bír járni. – tör ki Baluból a szándékos félreértés.

Az egész napos sitt-hurcibálástól beállt derékkal dőlünk el a kornyadt barackfa szellős árnyékában. Hetvenkilenc és fél fok, árnyékban, minden négyzetmilliméterén köbméter vizeket okád a testem, amibe a téglapor és a malter érdekes rajzolatokban beletapad. Lassan olyan kaméleonra kezdek hasonlítani, ami bármelyik pucolatlan téglaház falának mintájába képes lenne beleolvadni. Balu sem fest különbül, a nevét is fémjelző, sűrű mell- és hátszőrzete különböző vadállatok közötti átmenetet tükröz – rókától az örvös medvén át a cirmos macskáig. Mit cifrázzuk? Siralmas-röhejesen festünk.

–Te. Nem ciccentünk egyet? – teszem fel az egyenes kérdést, hogy kegyelet-teljes vendége legyek a szomjas házigazdának. Neki is ráncos a szeme fehérje.

–De. Hozz egyet nekem is!

Mint Az én kis falumban a hetedik lépcsőfok, itt a pince szekrénykéjének alsó polcán vár a rekesz, ahol ideálisra hűlt a dobozos Kőbányai. Az első persze csak kezdeti lendület, olaj az elektromos tűzre, úgyhogy hamar kifakad a második bádog is, aminek egyenes következménye, hogy egy kurva féltégla sem fog ma már odébb kerülni. A felismerés örömére rágyújtok egy korábbról elmentett rigóra. A használt dohány mellékíze és a kellemesen igénytelen kőbányai előrugdalja a fiatalkori emlékeket: a komlói buszmegállóban csikkezést, a fagyos téli éjszakát, amikor egy pöfékelő dízelmozdony mellett vártam a hajnali első járatot… A rohadt nosztalgia még ezt is megszépíti! Csak átélni ne kelljen újra! Balu is a saját múltjában kotorászik, ahogy látom. Indokolatlanul bambul a foghíjas baracklombba, bajsza alatt pedig folyamatosan úgy mosolyog, mint a sokat látott nagypapák, akik nem akarják elmesélni a kis unokának, mekkora kujonok voltak ugyanennyi idős korukban – közben titokban azt remélik, hogy a gyerekből is hasonló csibész válik.

A második fémhenger alján alig lötyög valami, mire elhatározássá érik a körülöttünk ólálkodó ötlet:

–Nem hagyjuk abba mára a melót? Felhívom a Jakobsont, kiugrik kocsival értünk, aztán kerítünk valami bulit a városban. Éjjel hazajövünk taxival.

–Legyen így! Ha belefér a taxiszámla.

Amíg leveretem magam az udvari zuhanyzóval, a délelőtti kánikulában alaposan felforrósodott fekete hordóból csobogó vízben, Balu a neten böngészik alkalmas mulatság után. Mire a slagból ömlő hideg vízzel járatom az öblítő-programot már a svédektől hazatántorgott Jakabbal értekezik fuvar-ügyben. Saját hamvaiból újjászületett, lecsutakolt testem szárogatása közben már a kész programmal szembesít. Ez gyorsan ment.

–Az van, hogy lófasz nincs. Vagyis lófasz éppen akad, kettő is. Romantikus Erőszak az egyik helyen, Csít a másikon.

–Mi a faszom az a Csít?

–Jakobson szerint klasszikus rock feldolgozásokat játszanak…

–Őőőőő…ezek szerint az esti program nácik és szelíd motorosok.

–Ez van. Na, dobj föl egy kávét, amíg én is lefürdök! Hagytál meleg vizet a hordóban?

Hagytam.

Mire az űrállomásról szalajtott, traktorhangú kávégép lefőzi a feketét, Balu is teljesen megújul. Nemsoká befut Jakobson a szakadt Citroennel, teljes harci díszbe mártva. Fehérfejű sassal felvértezett fejkendő, motoros csizma és kockás ing. Valahogy Ford Fairlne ugrik be, meg az ominózus mondat: és itt ragadtunk, két rock and roll fasz…

A Dunántúl Madridjáig vezető mellékutak megnehezítik a hátsó ülésen sörözést, minden kátyú egy újabb cigányútra szaladt korty. Meg kell küzdeni azért a selymes, könnyűipari zsibbadásért! De sikerül. Mire lerakjuk a hamvaiból folyamatosan újjáéledő, francia autócsodát az őt nem illető, árnyékos parkolóban, térdig járunk az üres dobozokban. A nyíló kocsiajtón dunai árként hömpölyögnek elő – velünk egyetemben. Valami homályos oknál fogva felváltva bömböl fejemben a Bongo Bong és a Trabanton Szállni Élvezet. Betudom a tűző napon iszogatás és a tonnára taksált sittmennyiség összhatásának. A főtéri templom büszke tornya nyolc órára rúg. Baszki, sietni kéne, még a végén lemaradunk a Negyedik Birodalom születéséről! Biztos, ami biztos, lehúzok egy kőbányait a belépő kicsengetése előtt, és láncreakcióba nyomorítva elszívok két, füstszűrő nélkül megsodort cigarettát. Hadd marja le a hangszálaimról a maradék lepedéket! Úgysem szándékozom ma éjjel együtt kántálni a dalszövegeket egyik előadóművésszel sem.

 

Feszengek. De a fasznak feszengek? Tudtam előre, hogy nem lesz maximumra tekerve a komfortérzetem, de amit látok rosszabb, mint képzeltem. Még zsenge, tarajos-bakancsos fiatalságomban kialakult bennem a szkinekről egy elég konkrét kép. Tapasztalati úton szerzett ismeretekből tákoltam neki keretet. Nem szerettük őket – ők se minket. Kellemetlen, közös gyűlöleten alapuló szimbiózisunkban üde színfolt volt az a néhány kopasz, akikkel barátinak mondható viszonyt ápoltunk, koncertek hosszú során keresztül. Egy ilyen csapathoz fűződik az egyik legszürreálisabb élményem. Alapszituáció: ülünk egy 800 lelket számláló faluban megtartott fesztivál mellett – a buszmegállóban. Kirakták a kopaszokat, verekedés miatt. Megosztjuk velük a fröccsöt. Amilyen olcsó, olyan szar, de a miénk. Ekkor megjelenik Matyi, a komlói skinhead gyermek, egy narancsos pudinggal a kezében, és körbekínál mindenkit… „Kértek? Van benne ilyen műanyag szar… ez a figura… na, hogy a picsába hívják? Pupák! Na, egyetek narancsos pudingot!” Honnan a bánatból szerezte éjjel kettőkor? Mai napig nem értem.

Ami most történik körülöttem, az minden illúzióm újrarajzolja. Hazudnak az emlékek a szubkultúráról. Egyrészt: szerintem kirívó triónkon kívül mindenki szénfekete hollómadár egyenruhába bújt a nagy esemény tiszteletére. Most ez egy black metál dolog? Cure-osok lettek? Nazis don’t cry! Bár, Himmler is preferálta a fekete színt…saját gyártmányú, fehér Butthole Surfers pólómban feszengek a gyászhuszárok közt.

Másrészt: biztosan tudom, hogy nem nőttem tizenéves testméreteim kétszeresére. De úgy emlékszem, a kopaszok egytől egyig hústornyok voltak, leharcolt kőműves-tekintettel, mellettük csenevész egérkének érezte magát az ember gyereke. Most inkább hajaznak egy comic-con találkozóra. Nyüzüge, beesett vállú gyermekek zenekaros pólókban, meg az elmaradhatatlan „magyarvagyoknemturista” szlogen zászlaja alatt masírozva. Egy ötvenes úr gárda-egyenruhában táncikál a romantikus táncdallamokra. Hasonló ütemre lejt hastáncot egy félig kiszikkadt narancshéj a sarokba stócolt kartondobozok tetején. Már csak a hatalmas gyíkemberek és a denevérek hiányoznak a cirkuszból, hogy meszkál nélkül is elhatalmasodjon rajtam valami narkotikus pszichózis. Inkább kimegyek pisálni. Hátha megnyugszom.

Bokáig a hányásban. Remek. A nemzeti büszkeség körülöleli a zalai porcelánt. Okádva vígad a magyar! Háborúban nem lennék velük egy lövészárokban – biztos nyakig csandáznák a bunkert – és a mellékelt ábra szerint célozni sem tudnak. Ahol nem hányás, ott masszív, átlátszóra sörözött vizelet nyalogatja az ember bokáját. Fix, hogy kizárólag ezért hordanak bakancsot. Tradíció? Ugyan! Profán és egyszerű: ebbe nem folyik bele a húgylé! Hamar rápirítok egy staubra, mielőtt visszaereszkedem a nemzeti érzés gyerekmedencéjébe.

A pultnál álldogáló Balu felé veszem az irányt. Kimondatlanul is olvassuk egymás arcáról a haditervet: húzzunk innen a retekbe!

–Jakobson? – üvöltöm a fülébe.

–Talált egy havert, mindjárt hoz a backstage-ből pár sört.

–Helyes! Aztán tipli?

–Ja, minél előbb! Baromi drága ez a hely!

Úgy tűnik, a nagymagyarságot jobban fizetik, mint tíz éve. Előtűnik a fehérfejű rétisas, szabaduljunk innen, mint a jó öreg Houdini! Nem olyan egyszerű, félre kell lökdösni a bejáratnál az egymást ölelgetve szelfiző kopaszokat – mivé lett a világ!?

Húsz perc séta, három cigi, meg a színpad mögül mentett hat doboz sör. Ennyi a mérleg. A másik serpenyőben a hetvenes-nyolcvanas évek magyar motoros zenéje. Alice Cooper egy 250-es ETZ nyergében…Istenem…

Menet közben összeakadunk egy régi cimborával, hónunk alá csapjuk, kap egyet az ingyen malátaléből. Drága a fizetség: jöhet velünk Csítre. Jobban járna, ha hazasietne a két porontyhoz, meg az asszonyhoz. Meggondolatlanul mégis velünk tart.

A másik helyen javában dübörög a rock-szekér, mire betessékeljük megfáradt, deliráló tagjainkat a vasajtón. Vécésnéni forma hölgy osztja nagy rutinnal a gyorsan leizzadható pecsétet – csak kétszer kell az este folyamán újraüttetni vele. Sajnálja a tintát, drága lehetett, mert olyan arccal adja az újabb plecsniket, mintha a nagyanyja arany nyakékét kértük volna tőle. Akkor ne adjál, baszod!

Orrba ver a középiskolai tornaöltözőből ismerős ferromon-felhő. Nyolcvanöt kőműves egy tűző napon végiggürizett nap után nem tudna ilyen testszagot produkálni a munkásszállón. Derék! A világot jelentő deszkákon serényen dolgozik a gázsiért a zenekar. Minden kurva klasszikust előrántanak a batyuból. Karthago, Omega, Dinamit. Skorpió, Piramis. Az elmaradhatatlan Edda. Bár forogna már a sírjában Pataki! Lelkemet a Lángosképűért! Rohamozom is a pultot serényen, az agyamban kotorászó dobozos sörök ragacsos ujjai ehhez igencsak kevésnek bizonyulnak. Adj egy fröccsöt, aranyom, légy oly szíves!

Húsz perc sor nélküli sorban állás után nagy nehezen megbirkózik hivatásával a forró naciból kibugyogó testű kislány. Orrkarikájánál csak a pirosra színezett hajkoronája sugároz több megvetést. A háttérben mű-Takáts Tamás hangon élvez a maréknyi tömeg arcába a kopaszodó frontember, mű-kardhágó babiloni szintetizátor tornyát hágja a műértő publikum. Én pedig még mindig arra a rohadt kisfröccsre várok. A kislány nem tud visszaadni. Ötszázasból sem. Kétszázasból sem. A rohadt életbe! Kimenjek kéregetni az éjféli csúcsforgalomba, hogy kapjak egy szutyok borból kutyult proli-koktélt? ACAB-pólós, ötvenes iskolagondnok lép a pult másik végéhez, és borotvaéles apróköteggel vágja ketté a gordiuszi csomót. Következőnek mindjárt hármat fogok kérni.

Ismerős arcot fedezek föl az együtt éneklő, kopaszodó tinédzserek között. Karolin, anyám egyik régi barátnője, hatalmas asszonyszemély, mellette rohamosan fogyatkozó fogsorú élete párja – akkor az a hólyagfejű, ellenszenves Ödönke a lambériának dőlve biztos a fiuk. Tíz éve nem láttam. Remélhetőleg még tíz évig nem is kell.

Karolin szerzi be nekem a kórházból a gumikesztyűt, fertőtlenítőt a tetováláshoz. Intek nekik, örömmel viszonozzák. Jakobson viharzik el félkeresztben, átszellemülten a fülbemászó rock-eposzok hullámtaraján. Jó neki. Karolin árnyéka vetül a fröccsös pohárra: megszomjaztak a kórista torokgyíkok. Beszélünk pár szót, mire kibukik belőle alkoholtól ráspolyos hangon a kérdés:

–Te amúgy kinek a fia vagy?

Megmondom neki.

–Baaaaaaaaszdmeeeeeeg! Hát tudtam én, hogy faszagyerek leszel! Nem olyan, mint az apád! – szól a kinyilatkoztatással felérő dicséret. Nem tudom egészen bóknak venni. – Na, jók a kesztyűk, amiket küldtem anyáddal?

–Persze, köszönöm!

–Kell még valami? Beszerzem!

–A fertőtlenítőm, meg a kézmosó fogytán van…

–Jól van, majd küldök. De akkor varrsz nekem valamit! – s körbemutat a kilógó bőrfelületein, hébe-hóba akad pár négyzetcentiméter szabad hely.

–Hogy a picsába ne varrnék! Nagyon szívesen.

–Jól van, gyerek. De velem rábasztál, nem felejtem ám el!

–Úgy legyen! – hagyom rá.

–Csak szólj, ha kell valami! Megszerzem. Még jó, hogy a patológián dolgozok!

Tiszta szerencse. Visszafordulok inkább a negyedik kisfröccsért.

Kezd szakadozni a film. Ebben a hetvenes években ragadt rémálomban lubickolunk, farmermellények és bőrnadrágok a fülledt nyáreste kazánlemezén. A harmadik falu egyetlen rockere együtt rázza ritkuló hajkoronáját a csúnya, önérzetes szakmunkáslányokkal, egymást ölelgetik a hétvégére kiszabaduld, szottyadó mellű anyukák, az asszony nélkül mulató, papucsot ledobott családapák, a hőskorról magyaráznak a pultnak borult, vadonatúj zenekaros pólóba bújt nagypapák. Amikor a fekete bárányok…a kurva életbe…itt csak én vagyok helikopter!

A menet közben hónunk alá csapott cimbora sem élvezi a műsort. Ecetes mimikával nézelődik, nem érti a nosztalgiaipar és a poshadt vizű lázadásban megrekedtek mikéntjét. Hogy lehet ez még életképes? – olvasom ki vizenyős szeméből a kérdést. Sehogy. Mikor fog végre elpusztulni a Föld színéről? – Soha.

–Te, baszd meg, az egész város tele van miniszoknyás lányokkal, mi meg itt vagyunk. Miért?

–Ne tőlem kérdezd, Balu és Jakobson intézték…

–Te, Balu! – fordul a főszervezőhöz.

–Hmmm?

–Mit keresünk a nyugdíjasklubban, mikor a város tele van miniszoknyás lányokkal?

–Aztán mit kezdenél velük?

–Szebb látvány lenne…

–És minek akarsz miniszoknyás lányokat nézegetni?

–Hát… az asszonyt láttam eleget… a lányom meg még kicsi…

Azt a kurva… na, azt hiszem lassan elég lesz… mielőtt még valaki olyat talál mondani, amit megbán.

Nyakunkba a lábunk, Jakobsont levakarjuk a pókhálós vatrangyát kínálgató, tisztes családanya dekoltázsáról, fogjuk a búcsúpoharat, aztán érzékeny búcsút veszünk a még mindig révületben ringatózó, középkorú tinédzserektől. Meredek a kifelé vezető hét lépcsőfok… meg a domb, amire a gödörből kell fölkapaszkodni. Jó mélyen lehettünk.

Még egy sör belefér. Nézzünk be az utolsó kricsmibe – talán ott nem lesz koncert. Egy napra bőven sok volt a poszt-szubkultúra univerzumának mindkét végét bebarangolni. Gyalog.

Nem értem, Baluék miről beszélnek. Nem vagyok benne biztos, de lehet, hogy én beszélek hozzájuk. Ha én vagyok, akkor azt se értem, én miről beszélek. Jakobson mindenáron aludni akar a sétálóutca egyik padján. Tíz másodpercre lehunyja szemeit, elég lesz egy etapra. Majd a krimóban befejezi, amit elkezdett. Balu órák óta gyümölcslevet szopogat, meggondolta a taxizást, és amellett döntött, hogy józansofőr lesz. Inkább csak sofőr. Háromnegyed órácskát eldiskurálnak, közben véletlenül kiborítok egy keveset a sörömből. Hogy a kurvák vére… cserébe rajzolok a pultos lányoknak valami értéktelen rémálomfigurát.

Aztán már a hetedrangú mellékúton zötyögünk vissza a zsákfaluba. És Horthyról vitatkozunk, elnagyolt, gömbölyű szavakkal, ingatag érvekkel, csak részegen értelmezhető ok-okozati összefüggésekben. Dimenziókapu… jó lenne végre eldőlni, mint a rohadt nád.

Korsó víz lefekvés előtt, ugyanennyi a tarkóra, egyenesen a csapból. Cipő le, aztán irány a vízszintes világ! Az álomtalan kóma helyett azonban az egész estét rövidfilmbe sűrítve vetíti homloklebenyem belső falára a fantáziámban garázdálkodó mozigépész: ahogy Alice Cooper a Kóbor Angyal dallamára ledobja magáról az Ossian pólót, letérdel a barna zakóban feszítő Joseph Goebbels elé, aztán bekapja a faszát…

  • author's avatar

    By: Árvai Levente

    1984-ben láttam napvilágot, valahol a Dél-Dunántúlon, álnéven és kicsit lilán. Öröklött képzőművészi törekvéseim csúcsát egy óvodai önálló tárlat jelentette a napközi falán – a mai napig az egyetlen. Néhány gerilla-kiállítást leszámítva. De az akrilfestékkel, tustintákkal, széndarabokkal és a linómetszővel még mindig jó a kapcsolatom. Zenei érdeklődésemről az elgyötört baráti kör zaklatott idegrendszere tanúskodik, illetve számos hanganyag, amik szanaszét szóródva fellelhetők az éterben. És persze a tucatnyi hangszertől összezsugorodott élettér; megszólaltatni mindet sikerül, több-kevesebb sikerrel. Az írás áll hozzám talán a legközelebb. Sok helyen és sokféle formában publikáltam/publikálok, a cikkektől és kritikáktól a novella és gonzo határán mozgó írásokig, és inkább ez utóbbi foglalkoztat. A stílusról még mindig gyalulom a fölösleget. Történeteim alapja többnyire igaz (kivéve a szemen szedett hazugságokat), ahogy a szereplőim is valós emberekből gyúrt figurák. Mert ezeket ki se lehetne találni.

  • author's avatar

  • author's avatar

    Árvai Levente: Garázsmenet
    Árvai Levente: Torinói Lepedék 2.
    Árvai Levente: Torinói Lepedék 1.
    Árvai Levente: Kertészeti Tripek 2.
    Árvai Levente: Kertészeti Tripek 1.

    See all this author’s posts

Az oldal további böngészésével Ön beleegyezik a sütik (cookie-k) használatába Bővebb információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás