trip2

Ádám csutkái

–Vaffanculo, stronzo! – üvölti torkaszakadtából, dagadó erekkel a nyakán Marco egy szerencsétlen, nyolcvan felé cammogó járókelőnek, miután majdnem sikerül kinyújtania, akár a pizza-tésztát – Tudod, ha marokkói lett volna, nem fékezek. – És vigyorog, mint a tejbetök.

Ez a Marco tagba szakadt egy benga állat, meg kell hagyni. Győztem bepréselődni mellé az Ivecoba. És nem szívesen mond ellent neki az ember, ha nem muszáj – márpedig miért lenne?!

Vito elvesztett pár csatát a kokacserjékkel vívott harcban, újabban egyre gyakrabban látogatja az elvonót, notórius visszaesőként lehet, hogy nem látjuk többet. Legalábbis az irodában ezt rebesgetik a titkárnők. Nem szívesen adok a szavukra, a bőrük nem ér két forintot. Ellenszenves, töpörödött rohadék az egyik, a másik meg fapicsájú, kiéhezett vénlány, összegyűrt arcán annyi a festék, hogy szinte ki sem látszik alóla a tömény rosszindulat. A harmadik kisasszonyt pedig valamennyi fejes felpróbálta. Nem megbízható hírforrás egyik se. Viszont tény, hogy a nápolyi fiú kéthetente egy-egy napra látogat el a „capannone” garázsába, szótlanul elmelózik egy fél napot, inkább csak őszi legyet játszik a kutyaszaros pázsit fölött, aztán lelép. A cuccait még nem vitte el, úgyhogy van remény. Legyen is! Ezzel a Marcoval nem szívesen húzom együtt a kaszát.

Nem érdekel, hogy rasszista, tizenkettő egy tucat, és különben is: előítéletei mindenkinek vannak. Végtelen ostobaságával ugyanennyi agresszió és Neander-völgyi bivalyerő párosul. Három az egyben. Mint a kávépor. De még így is zsánerfigura, minden mozdulata kiszámítható, minden szavát, észérvnek gondolt okosságát hallottam már – legfeljebb más nyelven. A baj ott kezdődik, hogy össze vagyok vele zárva. Szó szerint. Kőműves-mosolya foghíjas, korhadt léckerítésként viruló, megsárgult szerkezet, réseiből sugárban fröcsögő, fokhagymaszagú nyála elől nincs hová bújni a szűk utastérben. A fasz kivan.

Eddig a mai nap viszi a pálmát, bátran megelőlegezem neki „A Hét Szopatása” kitüntetést. Reggel kiadták az ukázt: irány Livorno! És odacsapták mellém ezt az északról leszármazott figurát, aki eddig csak nagyritkán ugrott be a kőműves brigádba culágernek. Más se kellett.

Na, irány a paradicsom! Sirályszartól fénylő, döglött halszagot árasztó kikötőváros, a romlott rejtői romantika és a nemi betegségek melegágya. Csak feszültségoldó humor nélkül. Elsőre így tűnik. Aztán rájön az ember, hogy másképp kell nézni a helyet, és annyi a titok nyitja, hogy olyan mélyfekete humorérzék kell hozzá, mint az eszpresszó, tejhab nélkül. Semmi latte macchiato!

Odafelé a felsőbb utasításnak megfelelően spórolunk az útdíjakon, harmadrendű kátyúkon keresztül szeljük az arcunkba csapódó tengeri szellőt. A harmadrendű utak jellegzetes romantikája szegélyezi a padkát: az állandó széltől srégen ácsingózó tengerparti fenyők és szakaszosan a ferdehajlamokra szakosodott, strihelő kurvák. Itt minden kicsit leértékelt, állítólag húsz euróért bármit lehet, olyan nincs, amit meg ne tennének. Útitársam legalábbis nagybőszen igyekszik meggyőzni a kínálat minden előnyéről. Azt válaszolom röhögve, hogy talán be kellene vetni az egzotikusnak ható, különféle tájszólásainkat, meg az északabbról magunkkal hozott sármot, hátha azért a húszasért a szopás és a vele járó herpesz helyett egy segédmunkást is kaphatunk ebben a sajátosan berendezett munkaügyi hivatalban, aki emelgeti helyettünk a színpadpaneleket meg a hangfalakat. Simán megérné a kiadott ejrókat! De Marco nem nevet a röhejes ötleten, halálkomoly faarccal közli, hogy lehet, meglepődnék. Az is megeshet, hogy tényleg akadna egy markos legény a gáton. Ugyanis ezek itt egytől egyig férfiak.

Érzem, hogy baromi értelmetlen képet vághatok. Szinte megreped a járomcsontom, úgy kigúvad a szemem, és csak nézek, nézek ostobán. Feltűnik a Duce-nak is, hogy bennem akadt a szó, és nem igazán akaródzik hinnem neki.

–Most mit csodálkozol? Nem hallottál még ilyet? – vigyorog rám felsőbbrendű csomagolásba burkolt pofával.

–Dehogynem hallottam. De ezek? Kizárt.

–Mondom! Az összes férfi.

Elnézegetem a portékát, persze zömmel slampos, koszos lábú drogos-formát mutatnak a pillangók, néhány bajszos kelet-európai fejőlánnyal megfűszerezve, de a maszkulin vonásokat az úristennekse’ sikerül felfedeznem rajtuk. Sőt. Egy-egy fiatalabb lepkeszárnyú teremtmény kifejezetten homokóra-formán virít az oldalfényben, domborodnak, homorodnak – híre nincs sehol a combokhoz súrlódó pénisznek. Közlöm is kollegámmal a megállapítást:

–Ne mondd már! Honnan veszed? Én rohadtul nem nézném faszinak őket.

–Ruha van rajtuk. – világít rá a betonegyszerű igazságra Marco – Itt a kurvák nem vesznek föl semmit, maximum melltartó vagy bugyi van rajtuk. Csak a férfi prostik öltöznek ki a melóhoz.

Érdekesen egyedi kultúr-adalék, de beleillik az eddig összeszedett helyi puzzle-be. Ahol a prostin ruhát látsz, ott töke van a menyasszonynak. Velős. Érdekes módon egyetlen pucér asszonyságot se bírok felfedezni közel s távol, de már meg se merem kérdezni a behemótot, ugyan mi végre van, hogy errefelé csak nőimitátorok szegélyezik a padkát. Kérdés nélkül nekiáll magyarázni.

–Errefelé csak ilyeneket találsz. Itt a Camp Darby mellett csupa faszi árulja magát.

Camp Darby névvel az itt tehénkedő, amerikai katonai bázist illetik. Ideérkezésemkor én is jártam oda dolgozni, a területén megbújó carabinieri-állomáson voltam takarító. Nem akarom boncolni tovább az összefüggéseket. Éppen túlcsordult így is az információs szarhömpöly, bőven elég egy délelőttre ennyi perverzió. Inkább szép csendben örülök az érintetlen valagamnak.

A helyszínre érve a szokásos talján káosz, senki nem tudja, kik vagyunk, vagy mit kellene, csináljunk. A kiejtésünk miatt mindkettőnkkel elég bunkó a helyi munkásréteg, de csak amíg meg nem érkezik a saját kisfőnökünk helyreigazítani a logisztikai legodarabokat, mert az ő vaskos Pisa-i dialektusa még gyűlöltebb jelenség errefelé. Hirtelen rengeteg cimborára teszünk szert, miután a helyi erők megbizonyosodnak felőle, hogy mindketten rühelljük a kis mitugrász pofáját. Az átizzadt ingek mellényzsebéből kikandikáló Lucky Strike-ból is megkínálnak, Marco pedig kapva kap az alkalmon, hogy az egyik livornoi faszagyerekkel elvonuljon hasist füstölni a móló mellé. Azt hiszem, hazafelé nekem kellene vezetni.

Davide, a tenyérbe mászó kisfőnök megszokott túlbuzgóságával közeledik, igyekszem úgy állni, amíg ledarálja a szokásos nagymonológját, hogy ne lásson rá a zöld párát lehelő kollegára. Ellenszenv ide, vagy oda, első az összetartás. Ehhez ideológiai alap se kell. Nem nagyon figyelek oda, mert általában a Németországban fölszedett, precizitás és hatékonyság köré font elveit igyekszik beleverni a mediterrán szellemiségű munkásokba és értetlen, megtűrt külföldi kényszermegoldásokba – ezt a kategóriát jelen helyzetben én képviselem. Szélmalomharc a javából, de nem adja föl, egyem a kis szívét. Annyit azért sikerül leszűrnöm a szóhalomból, hogy ez után a színpadrendezős bohóckodás után még el kell menjünk a betépett bengáli tigrissel egy társasházhoz, ahonnan elhozzuk a tárolóban hagyott bicikliket. Tehát kinéz még egy kör a Geofor hulladéktelepére. Hét előtt ma sem érek haza. Aztán Dávidka becsüccsen a bőrüléses alfába, elhúzza a vékonybelét, én meg igyekszem összevakarni Marcót, mielőtt nekiáll politizálni a betépett matrózleszármazottakkal.

A színpad összeállt, a dögnehéz hangfalakat rábízhatjuk a helyiekre, az esti buli hangulata nem a mi reszortunk, mostanra úgyis beállt mindenki, mint a gerely. Ha itt maradnak közönségnek az alaphangulat biztosítva van.

Nagy nehezen megtaláljuk a szövevényes sikátorok között a célállomást. Mintha otthon lennék. Négyemeletes paneltömbök, lepukkant prolikkal a függőfolyosón. Szövetnadrágok, paradicsompecsétes trikók és vizes ruhazsebkendők a kopaszodó búrákon. Szocialista diaráma, tirrén módra. A házmester kilóg a képből, fiatal, tettvágytól égő figura, szerintem nemrég költözhetett ide, annyira nem illik a környezetbe. Öles kulcscsomójáról hamar előkerül a megfelelő darab. Kb. harminc kerékpár kacsintgat ránk a dohos helyiségből. Zömmel leselejtezett, rozsdás vashulladék, két-három mountain bike azonban egész használhatónak néz ki. Egyet elmentek Rudi barátomnak – egyet meg magamnak. Nem árt egy kis mobilitás, aztán ha el találnák lopni nem nagy kár érte. Egészségükre váljék. A bringák mögül nagy meglepetésünkre egy Piaggio kismotor is kidugja a fejét

– Hát ezzel mi legyen?

– Mi lenne? – válaszol az ügybuzgó helyi erő – vigyétek a picsába!

Marco beígér a lekezelő hangnemért cserébe két hatalmas pofont a ficsúrnak, aki valószínű félti a fogsorát, mert egy szempillantás alatt eltűnik a lépcsőfordulóban. Soha többé nem találkozunk vele, a tárolót is tárva hagyjuk, majd bezárja, ha nadrágot cserélt.

A kismotor sorsán tanakodok a kocsiban, de Marco már eldöntötte a kérdést, és mint egy jó gondolatolvasó közli velem a kész tényeket:

–A Piaggio-t lerakjuk hazafelé az Arno-parton, a parkoló mellett, valami bokor alá. A szeméttelepre úgyse vihetjük, nekem meg van egy nápolyi haverom, aki tud rá rendszámot szerezni. Éjjel visszamegyek érte.

Az újrahasznosítás dicséretes dolog, úgyhogy nem vitatkozom. Húsz perc alatt letudjuk a szeméttelepi kört, amibe kollegának belefér még egy spangli az egyik marokkói sráccal az öltöző mellett. Ahogy látom így nincs gondja az arabokkal, csak elénk ne kerüljön, mikor ő vezet, mert nem fékez! A plasztikus elvek embere. Még mindig ez a jobbik eset.

Szemben a lemenő nappal robogunk a harmadrendű prostikkal szegélyezett harmadrendű úton, hazafelé. Már amennyire a kiherélt Iveco utazósebességét robogásnak lehet nevezni. Marco feje kilóg az ablakon, szénné tépett, elernyedt arcizmait lobogtatja a menetszél, csukott szemmel élvezi az alkonyat színeit. A szerencsesorozat záróakkordjaként még belefutunk az útépítésbe. Jó kis találmány, hogy éjjel dolgoznak a talján utászok, reggelre felhúznak akár egy körforgalmat is, csak a túlórázó, hazafelé tartó kulik nincsenek belekalkulálva a munkakezdésbe. Fél órát csoszogunk, mint holmi pionír szekérkaraván. A visszafogott motorzajra felébred a bengáli tigris, körbenéz, nyugtázza a helyzetet. Kedélyesen rágyújt az utolsó előtti Lucky-ra, aztán hanyagul kikönyököl az ablakon, és odaszól a legközelebb álldogáló, éhes tekintetű kurvának:

– Mennyi az áru?

Huszonöt. – adja meg a tarifát Reviczky Gábor hangján az éjjeli lepke, a mögöttünk álló furgon lámpafényében tisztán kirajzolódik kétnapos borostája, ádámcsutkája pedig majd’ kiböki a szélvédőt.

A sor halad tovább, szerencsére, így megszakad az üzleti tárgyalás. Marco visszafordul, felém nyújtja a félig szívott cigit, és teli tüdőből vigyorog.

– Hehe, huszonöt euróért akkora fasza lehet, mint egy lónak! Látod? Megmondtam. Amelyiken ruha van, az mind férfi.

Pofazacskómban megforgatom a kesernyés füstöt. Attól tartok tudom, mit fogok rémálmodni.

  • author's avatar

    By: Árvai Levente

    1984-ben láttam napvilágot, valahol a Dél-Dunántúlon, álnéven és kicsit lilán. Öröklött képzőművészi törekvéseim csúcsát egy óvodai önálló tárlat jelentette a napközi falán – a mai napig az egyetlen. Néhány gerilla-kiállítást leszámítva. De az akrilfestékkel, tustintákkal, széndarabokkal és a linómetszővel még mindig jó a kapcsolatom. Zenei érdeklődésemről az elgyötört baráti kör zaklatott idegrendszere tanúskodik, illetve számos hanganyag, amik szanaszét szóródva fellelhetők az éterben. És persze a tucatnyi hangszertől összezsugorodott élettér; megszólaltatni mindet sikerül, több-kevesebb sikerrel. Az írás áll hozzám talán a legközelebb. Sok helyen és sokféle formában publikáltam/publikálok, a cikkektől és kritikáktól a novella és gonzo határán mozgó írásokig, és inkább ez utóbbi foglalkoztat. A stílusról még mindig gyalulom a fölösleget. Történeteim alapja többnyire igaz (kivéve a szemen szedett hazugságokat), ahogy a szereplőim is valós emberekből gyúrt figurák. Mert ezeket ki se lehetne találni.

  • author's avatar

  • author's avatar

    Kertészeti Tripek 1.

    See all this author’s posts

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.