I.

 

A róka letegezte a hollót.

– Te, Emil, te voltál a homárfelvonuláson?

– A virágkarneválon? Decemberben? Te hülye vagy, Ibsen?

A róka jót nevetett a félreértésen, aztán komolyra fordította a szót.

– Láttalak a tévében, Emil. Láttam az arcod alatt elsuhanó szöveget.

A holló ezzel a megjegyzéssel nem foglalkozott.

Mások is voltak a kocsmában.

A pult alatt olcsó kancsóból szólt a bor. Nem. Pálinka. Olcsó pálinka. Befokolatlan. Befokolhatatlan. Tiszta szesz. Aki második kört kér, megvakul.

– De, te voltál a homárfelvonuláson, Emil.

A róka kintről hozta be a sörét. Dobozos. Valamilyen fácán. Az asztal alatt önti a korsóba.

A holló belefeledkezett a villogó mellbimbók színátmenetébe. De nincsenek táncosok. Nincsenek nők.

– Ha én azt mondom, hogy te voltál a homárfelvonuláson – így a róka -, akkor te kutya kötelesség, hogy voltál a homárfelvonuláson.

Színezett esőcseppek az ablakon. Atmoszféra. A szférák lassú tánca a zenegép körül.

Valaki leejtette a szemüvegét.

Nincs csilingelés, csak apró lombzaj.

A róka elfintorodott. Félvállról nézett a hollóra.

– Nem értem egyetlen szavadat sem – mondta a holló.

Rajtuk kívül mindenki táncolt.

Születésnap volt ez. Valakinek ünnepelték a születését. A pult alól jöttek.

Volt ott egy kép. Nem, egy fotó. Egy képkeret. Aminek a sarkában megtelepedett a közöny. Bárgyú és lapos közöny. Mint belelépni egy felszáradt kakaó foltba, gondolta a holló. Nem kaka, kakaó, ezt is gondolta a holló.

– Ha te nem voltál a homárfelvonuláson, Emil – szólott a róka -, akkor én megeszem a kalapom.

Ismétlés a tudás. Ismétlés a tudás. Az ismétlés maga a tudás. A rókának nem volt kalapja.

Lemállott a gyenge neonzöld a bejáratról. Lehet, hogy szél verte az üveget. Csattogott valami. A lábtörlő. Vagy lábtörlő nem is volt, hanem a félbehagyott cigik melletti beszélgetések utolsó foszlányai repdestek szanaszét odakint.

Valami ütemesen kopogtatott az ajtón.

Záróra.

Hangzott el, talán csal viccből.

Záróra.

Még egyszer, mint telefonon beállított ébresztő.

– Biztos vagyok benne – hetvenkedett a róka, de a holló közbe szólt.

– Pszicho-thriller!

A zavaros érzelmek már lecsendesedtek a fapadok lábainál.

– Pszicho-thriller! – üvöltötte a holló.

– Ne égess már, kérlek – a róka idegesen körbepillantott.

– Pszicho-thriller! – üvöltötte a holló telitorokból, és majdnem felrobbant a feje.

 

 

II.

 

A fűben szeretkező pára szagára ébredt. Szemébe dörgölt, föltápászkodott, s elindult a víz felé.

A kavicsokon megcsúszott. Mintha siklón járna.

A víz másik oldalán valami gyár füstölgött.

A két part között szürke kevlárkabát az ég.

Régen még jártak erre csónakkal szórakozni. És nem értette, hogy ez most miért jutott eszébe. Mert fémszag van és füst fixáció és sikamlós hajnali part.

Hallotta, hogy futnak mögötte. Látta a combokra, vádlikra feszülő sztreccs gatyákat. De nem sztreccs. Valami más anyag. De hallotta és látta azt az anyagot. De nem fordult meg, a vizet nézte.

A víz alatt, a vízben talán vannak hínárok. A hínárnak van többesszáma? Homlokán egy ránc gomolygott.

A két part között fenyegetővé sűrűsödött az ég.

Mint műtét előtti altatás.

Erre lehunyta szemét. Egy kutya vonyított a jobb oldalon. Rövidszőrű, rövidlábú. Valami apró. Gombszemű. Kicsi kutya. Nem is kutya. Kiskutya. Hagymaszagú lehelet párolgott a kavicsok között. Mintha eltemettek volna a parton egy büdös szájút.

Valami rózsaszín vibrálást érzett a szemhéján. Világosodik. Rózsaszínedik.

Megtapogatja, a zsebében 135 forint apró, egy söröskupak és egy lyukas koton.

Csak úgy lézeng körülötte a levegő, nem mozog.

Madárcsicsergés, sziréna hang. Izzadt állat szag.

Szemében csak tükröződik a valóság, a túlpart füstje, a víz sodrása, a kavicsok tompa csillogása, az ég hízelgő játéka. De már nem lát.

Bal kezével aprót szór a kavicsokra. Nem az összeset, de legalább 75 forintot. A lyukas kotont megmosolyogja, a söröskupak meg jó, ha van.

Ha egy hegyről figyelné valaki, azt látná, hogy magabiztosan, megfontolt léptekkel masírozik bele a vízbe. De ezt egyébként mindkét partól ugyanúgy lehet látni.

Azt még nem mondtam, hogy van ott egy híd is. De a hídról senki nem néz le. Úgyhogy onnan nem láthatták, ahogy begyalogolt a vízbe.

Elsüllyedt. Lehúzta az apró, meg a söröskupak.

 

III.

 

Egy darázs keringett az öregasszony körül, miközben egy életlen késsel hámozta a répát. A konyhában ott ült még az unokája, Deverák Gellért, az unokahúga, Kiss Imola és a postás, Szegő Ferenc százados.

A répa a levesbe kellett, a többiek pedig azért voltak ott, mert áthívta őket az asszony, hogy figyelmeztesse őket valamire. Így fogalmazott, gyertek át, fél 9 és 11 között, mert figyelmeztetnem kell titeket egy fontos dologra.

Fél 12 volt, és az öregasszony még mindig csendben pucolta a répát, a darázs meg unottan lézengett körülötte.

– Akkor én lassan mennék is – mondta Szegő Ferenc százados, a postás, és már szedelőzködött, de az anyóka szigorú tekintete visszakényszerítette a kényelmetlen műanyagszékbe.

Halk döngicsélés és erős pálinkaszag terjengett a konyhában.

– Mama, árulja már el végre, hogy miért vagyunk itt! – csattant fel hirtelen Deverák Gellért, aki mindig is hebrencs természetéről volt ismert.

– Ne ugrálj már, Totya – förmedt rá Kiss Imola, aki nem rég veszítette el kisbabáját, egy rosszul sikerült legénybúcsú során. – Majd beszél a Mama, ha akar.

– Nem ugrálok, csak mennék már a dolgomra! – vetette oda sértődötten Gellért a nőnek, aztán duzzogva rágcsálni kezdett egy banánhéjat.

– Asszonyom, nekem tényleg dolgom lenne – próbálkozott óvatosan Szegő Ferenc százados, a postás. – Ha megosztaná velünk…

– A kutya úristenit neki! – az öregasszony földhöz vágta az életlen kést és a répát. – Hát nincsenek maguk tisztában az idővel?

– De, pont ez az Mama, hogy nagyon is tisztában vagyunk vele – gúnyolódott Deverák Gellért, a családban csak Totya, és tömzsi mutatóujjával karóráját kocogtatta. – És nincs sok belőle, szóval, ha a tárgyra térne…

– Maradjál már magadnak, Totya! Majd beszél a Mama! – mondta hisztérikusan Kiss Imola, s arra gondolt, hogy ma este egy koleszszobában kell táncolnia egy csapat részeg egyetemistának.

– Nem a maguk idejéről van szó! – csóválta letörten a fejét az anyóka. – Nem csak a maguk idejéről. Hanem mindenki idejéről. Magáról az időről.

– Asszonyom, még el kéne mennem egy címre – Szegő Ferenc százados idegesen fészkelődött.

– Látják azt a villanykörtét? – az asszony a konyhapultra mutatott, amin egy kiégett villanykörte feküdt, tetejét már belepte a por. – Maguk szerint mióta van ott?

A nő és a két férfi jó egy percig bámulta a kiégett villanykörtét, méricskélték, saccolgatták, hogy mennyi ideje fekhet a pulton.

– Szerintem néhány hónapja – szólalt meg először Deverák Gellért.

– Én is arra tippelnék. Minimum egy hónapja – mondta Szegő Ferenc százados.

– Igen – bólogatott Kiss Imola. – Egy hónapja biztosan.

Az öregasszony kaján mosollyal arcán rázta a fejét.

– Tévedés! Ez a körte tegnap este égett ki a hálószobában! Tegnap este tettem ide a konyhapultra, és alig fél óra alatt belepte a por. Utána hívtam magukat, hogy jöjjenek át ma délelőtt.

– Na és? – vonta meg a vállát Deverák Gellért, Totya. – Nagy a kosz a Mamánál. Ennyi a történet.

– Én sem értem, hogy miért is hívott át minket – mondta félszegen Szegő Ferenc százados.

– Az isten verje meg! – csapott az asztalra az asszony. – Hát nem értik?

– Nem, Mama, azt hiszem, én sem értem – vallotta be Kiss Imola, és egyre jobban aggasztotta, hogy vajon ma éjszaka kifizetik vagy egyszerűen csak megerőszakolják a részeg egyetemisták.

– Az idő folyása megváltozott – sóhajtott az anyó fáradtan. – Felgyorsult. Hamarosan átszakítja a gátat.

A többiek értetlenül néztek az öregasszonyra.

– Fel kell készülniük! Nem azt mondom, hogy nincs már idő, mert pont az ellenkezője. Rengeteg idő van, rengeteg idő jön. Nagyon gyorsan. Eláraszt minket az idő. Minden gyorsabban fog történni. És minden egyszerre. Eltűnnek az átmenetek. Egy folytonosság lép életbe.

– De ha ezt tényleg így gondolja – hitetlenkedett Deverák Gellért -, akkor miért váratott minket ennyit? Miért üldögélt olyan nyugodtan?

– Az az elméletem, hogy vissza lehet fordítani a folyamatot. Az emberek meg tudják változtatni az időt. Ha nem kapkodunk, ha nyugodtak maradunk, akkor talán az idő is visszavesz ebből az őrült tempóból.

– Szerintem, itt maga az egyetlen őrült, kedves Mama – mondta Totya, és felállt a kényelmetlen műanyagszékből.

– Ne beszélj így a Mamával, te féreg! – üvöltött elvörösödött arccal Kiss Imola.

– Nekem nem is kéne itt lennem – suttogta Szegő Ferenc százados és ő is indulni készült.

– El kellett mondanom – az asszony felvette a földről az életlen kést és a félig megpucolt répát. – Ezt mindannyiuknak el kellett mondanom. Azt csinálnak vele, amit akarnak.

– Hát akkor én kitörlöm vele a seggemet! – mondta Deverák Gellért, gyűlölt becenevén Totya, és kicsörtetett a lakásból.

– Azt hiszem, nekem is mennem kellene – mondta Szegő Ferenc százados, a postás, és ő is kioldalgott a szobából.

Kiss Imola egy darabig még maradt. Nézte, ahogy az öregasszony csendben pucolja a répát. Arra gondolt, hogy nem megy el abba a koleszba. Aztán arra gondolt, hogy muszáj. Aztán arra is gondolt, hogy felhívhatná a Tomit, aki annyira kedves volt vele. És valamiért az is eszébe jutott, hogy nem vett macskakaját.

– Ha nem haragszik, Mama, akkor én is elindulnék.

Az öregasszony nem szólt semmit, nem is nézett fel. Pucolta a répát az életlen késével.

Kiss Imola lassan felállt a kényelmetlen műanyagszékből, aztán leszegett fejjel, összekuszálódott gondolatai kíséretében elhagyta a házat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.