Bencze Tibor: Országos Lépcsőház Felügyelet

2032-ben vezették be a Gyanúsakról szóló törvény honi változatát. Az idősebb generáció maradéka újra elemében érezte magát. A XX. század szeszélyes, kétarcú és kiszámíthatatlan miliője egy pillanat alatt köszönt ekkor vissza. A Házmesterország publicisztikafogalma gyakorlati értelmet nyert és az emberek egyre jobban igyekeztek gyanútlanok maradni. Egy történelemtanár cinikusan meg is jegyezte a bosnyák téri piacon, hogy ha nem csinálunk semmit, akkor meg az a gyanús. Mire a frissen vásárolt sajtos virslis stanglit a szájához emelte már kifelé vezették az OLF kommandósai. Az OLF egy új és titokzatos szerv volt, melynek egyfős sejtjei bárhol feltűnhettek és a velük való találkozás következményeiről nem maradt élő ember, aki beszámolhasson.

B. és L. karbantartóként dolgoztak egy kisebb cégnél. A hírközléstechnikával foglalkozó vállalkozás több száz akusztikus állomásért felelt szerte az országban. Az állomások bárhol lehettek. Mezőkön, udvarokon, sátortetős épületekben, iskolákban, a konyha fölött, társasházakban, vagy ha éppen úgy kapta az ember, akkor a nappalija ablakában.

Egy harmatos nyári reggelen újra bevetették őket a városban. Bőkányán korán kezdődik a nap. Amíg a Nap nem égeti az ember bőrét és az épületek sem válnak forró kemencékké megpróbálnak a brigádok minél több állomást elintézni.

Az előző évezredből itt maradt négyemeletes lakóépület negyedik szintjén, a padláshoz vezető feljárónál állt egy hatalmas kerek ablak. Ornamentikusnak mondható díszítése egyszerre emelte ki szépségét és idegenségét. A sárga falak időben megfagyott hányásként ölelték körül. B. leejtette adminisztrációs aktáját, ami hatalmas csattanással ért földet. A lépcsőházban megfagyott a levegő. Lassan nyöszörgött egy fehér ajtó a szinten.

A két férfi egyszerre fordult oda és várt. Egy idős asszony bújt elő a sötétből. Fontoskodó nézését májfoltos arca fogta közre. A haját felfelé fésülte a kopaszodás miatt és láthatóan erősen fújtatott a  légszomjtól.

– Lehet, hogy az OLF! – suttogta kétségbeesetten L . –

– Te komolyan elhiszed ezt a baromságot? – legyintett B. és lehajolt az aktáért –

Az öregasszony közelebb csoszogott a gumiklumpájában és károgó hangon köszönés nélkül felhorkant:

– Megkérdezhetem, hogy mit csinálnak itt maguk?

– Jó napot! Az akusztikai rendszert tartjuk karban. – közölte L. udvariasan –

– Értem. És van maguknak papírjuk erről?

– Minden évben egyszer jövünk. Ez így van már 15 éve.

– Nem ezt kérdeztem.

– Maga kicsoda, hogy ennyire érdeklődik? – vette át a szót B. –

– Én vagyok itt a lépcsőház-felügyelő.

– Értem már a dolgot. A kollégám meg az új seriff a városban. Én vagyok a hetes. A kocsiban van még egy kisebb, ő meg a napos.

– Nézze kérem, én a bíróságon dolgoztam a nyugdíjazásomig! Azonnal mutassák meg a papírjaikat! – a vénasszony szinte habzó szájjal kérte számon a két férfit –

– Szerintem inkább menjen le a ház elé, aztán nézze meg, hogy milyen színű a papucsa. Mi itt a munkánkat végezzük. Nem elég az magának? Különben maga tudja igazolni ezt az igen fontos tisztségét?

– Gyanús maga nekem, fiatalember.

– Hogyne! Meg mindjárt jön az Országos Lépcsőház Felügyelet is, nem?

A vénasszony, mint egy kivert kutya visszacsoszogott a szobájába. Már a műszerek elpakolásánál tartott a duó, mikor gyorsan és ütemesen csattogó bakancsok talpai verték fel a lépcsőházat. A vénasszony rohamra készen állt meg a küszöbén és felfelé mutogatott:

– Ott vannak!

Az OLF feliratú kommandósok hátratekerték B. kezét és a földhöz nyomták. Lekísérték az utcára és egy fehér furgonba ültették. L. az aktát a hóna alá szorította és búsan leballagott a saját autójához. Még látta a sarkon kiforduló furgont és halkan mondta maga elé: Ez se jön holnap dolgozni.

 

2018.07.02.