451.hu

kulturális online magazin

Katz Gábor: Söralátét

Az első szerelmem tulajdonképpen egy söralátét volt. Heidinek hívták.

Apám a városi sörgyárban dolgozott, még a kilencvenes évek elején. Rengeteg vackot hordott haza, a kamrában halomban álltak a különböző márkázott termékek. Korsók, poharak, tálcák, meg a többi, felesleges szarság, például a söralátétek. Az értelmetlen papírkorongok, amiket gyerekként annyira szerettem, hogy szabályos gyűjteményt tartottam belőlük a szobám sarkában álló íróasztal fiókjában. Minden egyes színes kartondarab a felnőtt világ egy-egy szeletét jelentette, menekülőutat biztosítva a gyermeki lét súlyos és zavaros mindennapjaiból.

A kedvesem egy Hofbrau München márkajelzésű darab volt, erre a mai napig tisztán emlékszem. Egy csillogó szemű, bögyös, bajor menyecskét ábrázolt. A lány az éjszaka leple alatt két teli korsó sörrel egy kandeláberrel megvilágított, homályos sikátorban álldogált. Heidinek hívták, legalább is akkor valahogy úgy gondoltam, a bajor hegyek közt minden nő elképesztően gyönyörű, és mindegyikőjüket Heidinek hívják. Heidi feje tetejét sötétkék csukja borította, ami alól kikandikáltak csillogó, égszínkék szemei, kerekded, húsos ajkai, és a huncut mód vállára boruló, búzaszőke hajfonatok. A fene se tudja, hogy ennek, vagy inkább a kartonpapírról lemászó romlottságnak volt köszönhető, hogy egy csapásra beleszerettem a nem létező cédába.

Hetekig álmodtam arról, hogy Heidi egy ködös, őszi éjszakán eljön értem. Bemászik az ablakomon, hatalmas emlőit arcomba nyomja, és kezeim hátrahúzva megkötöz. Onnantól csak az övé vagyok, azt csinál velem, aamihez épp kedve szottyan. Elképzeltem, ahogy a ragacsos sörhab végigfolyik a vakító fehér arcbőrön és egyenesen hatalmas, meredező keblei közé csordogál. Ekkor lehettem talán úgy nyolc éves, és ekkor éreztem először azt, hogy valami furcsa, de nagyon kellemes dolog történik a nadrágomban.

Ezután ahová csak tudtam, magammal vittem a kartonpapírból készült poháralátétet. Egyfolytában a nadrágom farzsebében, vagy kabátom belső zsebében tartottam Heidit, és ha egyedül voltam, elővettem, nézegettem, tervezgettem a közös jövőt. Sosem éreztem korábban semmiféle ehhez fogható dolgot. Szerelem volt ez, szerelem a javából, szerelem első látásra. Igazi korlátokat legyőző, dimenziókat átívelő románc, amiről nagyon jól tudtam, hogy a külvilág, ha tudná, megvetné és gúnyt űzne belőle, de ez nekem nem számított, hiszen a bajor démon gyönyörűsége szabályosan megbabonázott, megigézett.

Korábban egy lány ugyan már szájon csókolt az óvodában, ám ő hiányos fogazatával, féloldalt sebtapasszal fedett, vastag keretes szemüvegében sokkal inkább hasonlított egy játszótéri verekedéseken edződött lakótelepi fiúra, mintsem valódi, hús-vér nőre. Ránéztem, és majdnem elsírtam magam. Arra gondoltam, hogy hosszú, aranyszőke fürtök és hamvas keblek valójában csak a mesékben, meg azokban a TV-sorozatokban léteznek, amiket péntek esténként azután sugároztak, hogy a maci kiköpte a fogkrémet és ágyba vitte heteroszexuális élettársát, Paprika Jánost.

Egyébként Olgának hívták, és már a nevétől is kirázott a hideg. Teljesen életidegen dolognak tartottam, hogy egy lányt valaki Olgának nevezzen. A lányok gyönyörű teremtések, akiket Annának, Ágikának, vagy Blankának szokás nevezni, esetleg Eszterkének. De semmiképp sem úgy, hogy Olga.

Szóval Olga egy napon fogta magát, elém állt és se szó, se beszéd szájon csókolt. Pont úgy, mint ahogyan a szombat esti, olcsó filmeken volt szokás ez akkoriban. Tejeskávé-szagú, foghíjas szájából úgy fröcsögött a nyál, mint egy eldugult kerti csapból a rozsdás talajvíz. Az óvoda falára festett mesefigurák őrült voodoo-táncba kezdtek körülöttem, zúgni kezdett a fülem, és úgy éreztem, menten felrobbanok. Egy csapásra sötétbe borult az egész kibaszott nagycsoport. Soha addigi életemben nem alázott meg ennyire senki. Megerőszakoltak, elvették az ártatlanságom, és alig voltam hét éves, basszameg!

Egy teljes hétig rettegtem attól, hogy elkaptam valami gyógyíthatatlan kórságot. Álmomban az ínyem feketévé aszalódott és az összes fogam a padlóra hullott. Leszáradt a kukim, és terhes lettem egy félig ember-félig béka hibrid lénnyel. Hogy szoptatni tudjam, nővé változtam és melleim nőttek. Gondolatban maga alá tepert a kanyaró, a mumpsz, az AIDS, meg a pestis. Mindegy volt mi, de soha az életben nem akartam többé bemenni abba a rohadt, mocsadék fertőbe, amit úgy hívtak, a Benedek Elek úti óvoda Ősz utcai tagóvodája. Aztán teltek-múltak a napok, és persze mint azóta sok minden mást, ezt is túléltem. Nem sokkal később pedig rátaláltam életem első párjára, a gyönyörű Heidire.

Kettőnk plátói kapcsolatának, ha jól emlékszem, akkor szakadt vége, mikor anyám a koszos rövidnadrágomat kimosta. Úgy, hogy álmaim nőjét véletlenül benne felejtettem az oldalzsebében. Az élet kegyetlen. De valahogy persze ezen is túl kellett lépni.

Az oldal további böngészésével Ön beleegyezik a sütik (cookie-k) használatába Bővebb információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás