-Tegnap éjjel iszonyatosan megcsípte a vastagbelemet, ez így tényleg nem mehet tovább! –ismerem be meglehetősen leverten, magam elé meredve, miközben beleslukkolok kötelező reggeli cigarettámba.

-Tulajdonképpen igazad van. –nyugtázza a párom, alsó ajka alig láthatóan remeg, távolba révedő szemei vizenyősek és szürkék, mint a vihar utáni nedves, ázott utcakő.–Mióta a testedbe költözött, egy nyugodt percünk nincs. A napközbeni csicsergés még csak-csak, na de mikor éjszaka előbújik a…

Szürke szemgödrét, mint egy bányaüreget önti el egyik pillanatról a másikra a sós víz és megállíthatatlannak tűnő, ritmustalan zokogásba kezd.

A tükörbe nézve nyugtázom, hogy habár kissé ingerült vagyok mostanában, azért talán mégsem akkora a probléma, hogy azonnal katasztrófát kellene csinálni belőle. Picit táskásak a szemeim, meg beesett az arcom, ami persze nem is csoda, tekintve hogy alig aludtam az elmúlt napokban valamit.

Persze az éjszakai csicsergés bántja a fülemet, de lassan megtanulok együtt élni azzal, hogy egy apró madár lakik a gyomortekervényeim közt. Egészen pontosan valahol a vastagbelem és a jobb tüdőm közt rakhatott fészket, talán a lépem környékén, bár erre nem mernék mérget venni. Néha a hasnyálmirigy környékéről is hallani vélek gyanús, kaparászó hangokat.

Csendben ülünk egymás mellett, az ablakon kifelé nedves szemekkel bámulva merengünk a kora reggeli, harmatos semmin, közben kavargatjuk a pohárban gőzölgő, olcsó instant kávét.

-Ugye tudod, hogy ma mennie kell? Kérlek, végre csinálj valamit, mert nem vagyok biztos abban, hogy el tudok viselni még egy átcsicsergett, kialvatlan éjszakát.

-Persze, persze, délután megoldom, ne aggódj.

Mondom lesütött szemmell, és mindketten nagyot slukkolunk felkavart csatornavízként örvénylő, szacharin-ízű, reggeli feketéből.

*

-Ezt a napot valahogy még megoldom. –nyugtatom magam a buszon, a reggeli csúcsforgalomban az ablakhoz préselődve, miközben a testem ketrecébe zárt madár egyre vadabbul repked fel-alá beleim közt és csőrével hasfalamat csipkedve próbálja tudtomra adni, hogy lassan itt az ideje a reggeli etetésnek.

-Csak egy kicsit bírd ki még, kérlek!

A következő megállóban nyálkás verejtékben tocsogva fordulok le a járműről. Csak pár pillanat híja, hogy a sofőr nem zárja rám sziszegve az egybeolvadó húspéppé tömörülő testekkel tömött bádogdoboz ajtaját. Levegőért kapkodok, torkomat mintha elhullajtott madártollak összecsomósodott gombócai tömítenék el. A legközelebbi talponállóban bedobok két feles konyakot egy pohár világos sört, meg két szem, borsónyi nyugtatót. Ez talán elég lesz, hogy legalább ebédszünetig elhallgattassa ezt az Istenverte dögöt! Utána meg majd úgyis gondoskodom róla, hogy végre befogja a csőrét. Örökre.

A madár azonban úgy látszik, ráérez a tervemre és bosszúból már-már elviselhetetlenné teszi a munkanapot. Csőrével minduntalan májamat csipkedi, fel alá repked, és összeszarja belsőségeimet. Énekel, rikácsol, kiabál, ki akar törni húsfal-börtöne fogságából.

Hiába is próbálom rejtegetni, egy idő után a kollégáknak is feltűnik a gyomromból szivárgó, elfojtott madárfütty.

A rosszmájú besúgók panaszkodni kezdenek a főnöknek, aki látva a problémát erőltetett megértést szimulálva azt tanácsolja, hogy menjek haza és pihenjem ki magam. Lehetőleg a madárral is kezdjek valamit, mert ha ez így megy tovább, sajnos nem maradhatok tovább a cégnél. Tudnom kell ugyanis, hogy ez egy felelősségteljes, nagy és komoly múlttal rendelkező vállalat, és az, hogy valakinek a segge munkaidőben óvodai rigmusokhoz hasonlatos dallamokat fütyörészik, valahogy nem igazán fér bele az általános profilba.

Ekkor már érzem, hogy hatalmas baj közeleg. A madár a gyomromban rugdalózik, süvölt, csőrével és lábával tépi, kaparja a hasfalam. A gerincemen futkosó pánik elönti az agyam és az adrenalinnak hála már szinte alig érzem, mikor a tollas szörnyeteg kirobban a gyomromból és a beleim vörös konfettiként szóródnak szét, kortárs műalkotássá változtatva a vakító fehérre meszelt iroda falait.

A gigantikus, tollas állat csőrével óriásit koppant főnököm kopasz fejére. A koponya halk reccsenéssel reped végig, a csonton végigszaladó rianásból sűrű, sárgás színű, toxikus gőz szivárog. Egy pillanat elegendő és a terebélyes, öltönyös férfitest recsegve-ropogva omlik le és hullik apró darabokra. A mindig magabiztos figura után nem marad más hátra, mint egy marék száraz gipsz, melynek közepén egy bomlásnak indult, apró bölömbika teste fekszik kiterítve.

A testemből előtört madár nagyot pottyant az íróasztalon szétszórt, fontos iratokra. Csőrével utat tör magának az ablakon át, a párkányra szökken, és a földről hatalmasnak tűnő szárnyait kitárva elvitorlázik, valahová messze, egyenesen a végtelen kékségbe.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.