Északi fény

Rám szakadtak a falak, a plafon, a tető, a csillagos ég. De ha ezek egyike sem tud beszélni…akkor mi ez a motyogás? Ja, hogy Ippo valami csoda folytán összevakart magának egy maréknyi öntudatot az éjszaka közepén, és beállította az ébresztőórát. A rohadt életbe…

Az ígéret szép szó, tessék hát fölkelni! A járással egész ügyesen elboldogultam, mintha évek óta gyakorolnám. Nagy nehezen sikerült lekászálódnom a lépcsőn, méghozzá egész gyorsan, fokonként. A csipát sem volt időm kitörölni a szememből. Megvan az előnye, hogy ruhástól dőltem végig az ágyon. Még szerencse, hogy előtte lezuhanyoztam!

Csodás hangorkánnal tört elő a kávé a gázlángon táncoló kicsi kalifa torkából, az ébredés utánozhatatlan illatával töltve meg a konyhát. Állítólag egy alma reggelente élénkítőbben hat a koffeinnél – na ezt meséljék annak, aki elhiszi! Gyorsan le is döntöttük kiszáradt, avas torkunkon a forró feketét, majd lábbelit rántva kitoltuk a két rongyos biciklit a ház elé. Lomtalanításkor sikerült szereznem nekem is egy bringát, teljesen ingyen volt, csak egy belsőt kellett venni az első kerékbe. Megérte. Örömmel konstatáltam, hogy hajnalra elhagyta magát az eső, és a tiszta égbolt mosolygott ránk a kora-téli kollekció ólomszürke köntösében. Vígan pöfékelve tekertünk az állomás felé, az én számban a szokásos virginia virított, Ippo-éban a nem kevésbé megszokott füves. Egy biztos: nem lehet következetlenséggel vádolni a fiút.

Általában szeretek megmaradni jó suszterként a kaptafánál, s a saját kultúrám gyümölcseibe merítkezve élvezni a hétköznapok kínálta szegényes örömöket, ám így hajnalban, egy koszlott kerékpáron tekerve a kietlen város macskaköves utcáin megcsapott a mediterrán levegő mérhetetlen nemtörődömsége. Non ti preoccupa!  El tudtam képzelni, hogy egy sikátorban növök fel, ahol a házak közt keresztben szárítókötelek indái feszülnek, rajtuk kombiné-Tarzanok üvöltenek buongiorno-t a járókelők fejére, s a tenger felől áramló sirokkó nyirkos légtömege lengeti az ablakpárkányon zöldellő, muskátlit helyettesítő paradicsomok leveleit. Bele tudtam képzelni néhány pillanatra magam egy tízfős család hétköznapjaiba, ahol édesanyám, a Mamma száztíz kilóra taksál, folyton pasta fortyog a gőztől terhes konyhában, apám, a Babbo pedig egy keskeny bajszú, szikár kis digó, aki napi éhbérért gürizik ugyan a zöldségpiacon, de egy panaszos szava sincs, legfeljebb a megszokottnál kissé előbb jár el a keze. Vékony szabású nadrágtartó húzza rajta köldökig a szürke vászonnadrágot, átizzadt fehér trikóján pedig szép emlékű, zajos ebédekből hátramaradt szószfoltok integetnek a kávécseppek nyomán keletkezett sötétebb rokonaiknak. Esténkint a trattoria teraszán politizál az egy tőről fakadt szomszédokkal, rokonokkal, s a vino rosso sűrű lenyomataival szürkésfehér inggallérján tántorog haza, valamikor kora hajnalban. Pontosan ez az édes élet, a dolce vita sallangmentes, megcsavart valósága, s ebben a pillanatban a velejéig át tudtam érezni.

A röpködő életkép-foszlány hamar elillant, s átadta helyét az emigráltak érdeklődő kíváncsiságának. Letuszkoltuk gyötrődött tagjainkat a drótszamarakról, s a viszontlátás reményében odaláncoltuk őket egy több tucatból álló ménest is kitevő bicikli-tömeg üresen álló tárolóiba. Nem lenne meglepő, ha visszatértünkkor csak a hűlt helyüket találnánk, hisz a leggyakrabban eltulajdonított értéktárgy errefelé a kerékpár, esetleg annak valamely alkatrésze.

A jegyiroda semmi helyi jellegzetességet nem bírt fölmutatni, állhatott volna bárhol, széles e világon, így aztán sietve lépkedtünk a számunkra kijelölt peron irányába, ahol már epedve várt ránk a Torino felé igyekvő szerelvény. A hazai viszonyokhoz képest nagyon is kényelmes fülkénk elfoglalása némi nehézséget okozott, lévén útitársam reggeli drog-adagja kezdett munkálkodni az agyában, de pár kisebb nézeteltérés és utas-eltérítés után békére lelve huppantunk a gazdagon szivacsozott székekbe. Két megálló után meg is érkezett az olasz MÁV-kaller (OÁV?), kimért jóindulatot sugárzó orcáját okkerre színezték a felkelő nap  vöröses árnyalatokkal operáló, előfutárnak küldött sugarai. A korong még nem dugta ki homlokát a hegyek közt szaladgáló völgyecskék hajlataiból, hírnökeit azonban szorgosan indította útnak, jelezzék a népnek a közelgő pirkadatot!

Jegyek leellenőrizve, buon viaggio! Hát az meglesz – gondoltam magamban. Még indulásunk előtt feltűnt, hogy Ippo nem bízta a véletlenre önnön szórakoztatását, és egy kisebb kínai szaküzletnek elegendő barnás máktejet pakolt a szütyőbe, meg némi zöldséget, a biztonság biztonságának kedvéért. Duplapluszjó. S a negyedik megálló után, lássanak csodát! – elő is bukkant a kis alufólia darabka, rajta a tejnedv megfolyt maradékával, melyet a sárkányozásnak is hívott leleményes módszerrel azonnal alkalmazásba helyezett. Ha a szerencsésebb olvasók nem tudnák, mert sosem volt életükben érkezésük egyetlen narkóssal sem együtt lakni: a sárkányozást úgy művelik, hogy a fólián üldögélő ópiumcseppet alulról egy tűzszerszámmal átmelegítik, s az abból kipárolgó gőzöket egy hasonló műgonddal előkészített henger segítségével mélyen tüdőre szívják. Kinek mi a hobbija.

A hatás meglehetősen látványos. Cimborám esetében ez nagyjából abban merült ki, hogy a kezében szorongatott, tépett fóliadarabkát úgy tízpercenként kiejtette kecsesen elcsukló kacsójából, egyenest a szerelvény koszos padlójára. Ez alatt a tíz perc alatt mereven meredt maga elé, teljes tompaságba merült arccal, átszellemült, gyerekes vigyorral a szája körül, majd ráeszmélve, hogy elejtette imádata tárgyát lehajolt felvenni. Ebben a mozdulatban be is végződött a tiszta pillanatainak száma. Félúton. Újfent megdermedt, a fólia puhán landolt a padlón, s így ismételgette magát ez a kívülről értelmetlen, belülről bizonyosan sokkal izgalmasabb procedúra. Röviden: úgy be volt állva, hogy egy darabka alufóliát sem volt képes felvenni a földről.

Egész úton alig szóltunk egymáshoz, én enyhe másnaposságba süllyedve bámultam az elsuhanó tájat, míg útitársam a belső változásaira koncentrálta minden erejét.

Ahogy haladtunk észak felé, némiképp az otthon honvágyas hangulata kerülgetett, a házak teteje egyre meredekebb szöget zárt, a mediterrán építészetet kis léptékben felváltotta a sokkal ismerősebb formavilágú házak sokasága. A fák, bokrok nem zöldelltek úgy, mint 300 kilométerrel ezelőtt, s a pisai szürke eső egyenesen ólmos nyomottsággá vált; mintha otthon lennék egy búskomor novemberi napon. Csak a vasúti közlekedés megszokott háttérzaja, a rosszul illesztett sínpárok okozta zakatolás hiányzott, meg a jó öreg szocialista romantika maradványai, amik kitörölhetetlenül rajta ülnek a magyar jelenen. Az itteni, oroszoktól mentes kommunizmus időszaka nem hagyott maga mögött olyan mély nyomokat, mint odahaza megszoktam, csupán néhány kocsmateraszon ücsörgő, sötét inges vénembert. Velük szemben pedig az ellenzék-öregeket, folytonos szemkontaktus-harcban. Amazok még vino rosso-t sem isznak, mondván az nero. Mert a vörös kommunista szín. Vajon a színek tudják magukról, hogy van politikai identitásuk? Mindegy…azt hiszem még nem józanodtam ki teljesen.

Csakhamar – bár nem elég hamar – megérkeztünk. A szerelvény magabiztos komótossággal csusszant át a jól beállított váltókon. Ideje volt, mert már kristályosra ültem a valagam. Ha a MÁV-val kellett volna megtennem ezt a 400 kilométert…eret vágok. 180 kilométer alatt ugyanezt a pusztítást végre tudja hajtani a farizmaimban.

Körbenézve a torinoi vasútállomáson semmivel sem lettem lelkesebb, mint amilyennek a hajnali ébredéskor éreztem magam. Gusztustalan tömeg, kiabáló digók, ahány száj, annyi dialektus, filippínók fürtökben a büféknél, szenegáli esernyőárusok rajai az ajtók körül. Itt legalább van értelme árulni azt a hitvány ernyőt. Odalenn délen, nyár közepén vajmi kevés okát láttam, miért árul minden második fekete esernyőt. Soha senkinél nem is láttam, hogy hordana – esőben sem. Hé, fiúk, ez nem Anglia! Maradjatok a napszemüvegnél!

Egy minél közelebbi kávéba vetett erős hitem, valamint a foszladozó felhők, és az ismeretlenben való nézgelődés enyhe izgalma hamarosan letörték a rossz hangulat szarvait. Valamint ügyelnem kellett, hogy Ippo is mielőbb elkerüljön a sínek közeléből. Mintha tisztultak volna az ő szeme előtt fodrozódó ópiumfelhők is. Bíztam benne, mert kinek hiányzik egy nap az ambulancián?

Ejj, még mindig hátra maradt némi rossz előérzetem…fene ette volna meg ezt a hajnalt! Kellene egy kulcs a szobámhoz…

  • author's avatar

    By: Árvai Levente

    1984-ben láttam napvilágot, valahol a Dél-Dunántúlon, álnéven és kicsit lilán. Öröklött képzőművészi törekvéseim csúcsát egy óvodai önálló tárlat jelentette a napközi falán – a mai napig az egyetlen. Néhány gerilla-kiállítást leszámítva. De az akrilfestékkel, tustintákkal, széndarabokkal és a linómetszővel még mindig jó a kapcsolatom. Zenei érdeklődésemről az elgyötört baráti kör zaklatott idegrendszere tanúskodik, illetve számos hanganyag, amik szanaszét szóródva fellelhetők az éterben. És persze a tucatnyi hangszertől összezsugorodott élettér; megszólaltatni mindet sikerül, több-kevesebb sikerrel. Az írás áll hozzám talán a legközelebb. Sok helyen és sokféle formában publikáltam/publikálok, a cikkektől és kritikáktól a novella és gonzo határán mozgó írásokig, és inkább ez utóbbi foglalkoztat. A stílusról még mindig gyalulom a fölösleget. Történeteim alapja többnyire igaz (kivéve a szemen szedett hazugságokat), ahogy a szereplőim is valós emberekből gyúrt figurák. Mert ezeket ki se lehetne találni.

  • author's avatar

  • author's avatar

    Torinói Lepedék 1.
    Kertészeti Tripek 2.
    Kertészeti Tripek 1.

    See all this author’s posts

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.