Untitled-1

Zörög alattunk a betegzöld szerelvény. A naplemente már elkezdődött. A sercegő neonok alatt vonul otthonába a fáradt munkássereg és a szerencsésebbje ülőhelyhez is jut. Energiától és a mai nap unalmától feltüzelve bámulok ebbe a térbe és megakad a szemem egy ismerős arcon.

Csak nem a B. az? Te jó ég! Utoljára 9 évvel ezelőtt láttam szerencsétlent. Olyan aranyosan ül az ablaknál, ahogy régen az ebédlőben. Kézfejét kifordítva, bumszli hüvelykjével az arcát vakargatja. Tömpe orra alatt lágy, kisfiús bajusz frissen borotvált helye ég, és a szemüvege alól csak bóbiskolva tekint ki a világot jelentő vonatablakon. Az előtte ülő olvasó asszony melle közé épphogy nem zuhan be. Egyszerre kínlódik benne a csecsemő és a felnőttvilág elvárása. Sapkájától nem látom azt a mindig rövidre nyírt bongyor frizurát, ám a rózsaszín csíkokkal ellátott szürkés pufikabát előbbi feltevésem igazolja.

Megelevenedik bennem közös múltunk apró kis szelete. Ahogy befáslizott jobb kezével, kézfejét kifordítva, bumszli hüvelykjével vakargatja arcát és fel-alá sétál a folyosón. Eladónak tanult. Az ő terme a mi folyosónkon volt és a rengeteg emberi borzalom és hátrány közepette ott élt velünk ő is. Mivelhogy értelmi képességei nem működtek az úgynevezett egészségesek hatásfokával, világa szebbnek bizonyult azokénál, akik elvileg az életre voltak hivatva. E szörnyű darwinista felfogás ellenére azonban világa egyszerű volt és szép, kellemesen berendezve. Pont ez a berendezés tette őt oly kedvessé mindenki számára. Istenem! B. itt ül előttem! Egy kényszerpályára tett élet muszáj-létezése, egy muszáj-város, muszáj-iskolájában. Valahol a település szélén, ahol szebb napokon varrónők és friss kenyér illatú asszonyok jártak. A szürke folyosó elrabolta B. életét. Mondhatni kisajátították egymást, és amíg ő benne létezett, kénytelen volt agresszorok dzsungelében, drámaszakos lánykák ízléstelen csínyei közt őgyelegni. Vajon hogy kerül most ide?

Amíg ezen gondolkodom, valahonnan a szerelvény egy elkopott részéből felcsendül egy hármashangzat, dudaszót imitálva. Szeretem ezt a hangot. Bizonyára B. is szeretné, ha tényleg itt lenne, de észbe kell kapjak, hiszen az ember aki előttem ül, valójában egy középiskolás, aki mára megfáradt anyja mellé szegődve zárja ezt a viszonylag szokásos hétköznapot.

– Zsengehúsú!

Jut eszembe a szó, amin szélesen elmosolyodom. Az előttem álló fiatal anya és lánya azt hiszik, rajtuk mulatok olyan nagyon jól, pedig éppen csak bezárkóztam a gondolatlufimba.

Kihúzom magam az ajtó előtt. Gyorsan le akarok érni a biztonságot ígérő betonra. B. alteregója az oldalamba fúrja magát, de nem veszek róla tudomást. Megtanulok néha harcolni ezzel a lakótelepi mentalitással és mégsem veszem észre közben, hogy magam is azzá torzulok. B. alteregója az ajtó felcsattanásakor véletlenül bokán is rúg. Nem akarok hátranézni. Inkább ugrom.

2018.02.05.

  • author's avatar

    By: Bencze Tibor

    1990-ben születtem Veszprémben. Az írásnak kicsit több mint egy évtizede hódolok, mellette a zenélés a másik nagy függőségem. A verset feladtam, mert pocsék költő vagyok. A prózát és az esszét jobban szeretem. Sok minden voltam már, kőműves és újságíró is. Eddig két kötetem jelent meg illetve külföldön közölték néhány korai novellám. Legnagyobb irodalmi sikerem a fentiek mellett, hogy 15 éves koromban az első három novellámért kirúgtak és kitiltottak két évre az akkori középiskolámból, melynek következtében egy kis legendáriumra tettem szert a megyeszékhelyen. Jelenleg kisregényeken és novellákon dolgozom, amik majd egyszer talán meg is jelennek. Mindemellett multi-funkciós zenésznek tartanak. Számtalan zenekarban játszottam, számtalan hangszeren, amely állapot, ha jobban belegondolok most is fennáll.

  • author's avatar

  • author's avatar

    Kárpótlás
    A Főszerkesztő

    See all this author’s posts

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.