Kedves Zubroffka!

Köszönöm, hogy elküldte az írásokat! Bár a közléstől eltekintenénk, de ez ne szegje kedvét – érdemes folytatnia ezt a publicisztika és novellisztika határán mozgó műfajt. Ahogy a kollégákkal megbeszéltük, egy kicsit még nyers, eldolgozatlan, de ha jobban elmozdul a történetszerűség felé, és bátrabban használ “szépirodalmibb” eszközöket, kiforrottabb próza lesz. Minden jót kívánok a folytatáshoz, üdvözlettel,

A.F. „

Tömpe ujjaival felkúsztatta izzadó kezét a klaviatúrán és hanyag mozdulattal ütötte le az entert. Küldés. Napi szinten csinálja ezt A Főszerkesztő. Sárga zakójából előhúzott egy nikotinos rágót és bekapta. Azonmód kiköpte a rettenetes ízvilág miatt. Feketekávéval próbálta kimosni az iszonyt a szájából, és inkább a fiókba nyúlt, hogy rágyújtson egy szál cigarettára.

Nem nagy ügy! – gondolta – Végtére is, mire való az impresszum, ha nem arra, hogy írjanak nekem? Mégis, olyan fárasztó, minden nap küldik ezek a tintazabáló taknyok a selejtesebbnél selejtesebb írásaikat. Borzasztó. Mintha bárkit is érdekelne ma az irodalom. Nem igaz? – kérdezte egy szögre akasztott Örkény portrétól – Heeeh – sóhajtott egyet, és visszadőlt a székébe. Felhúzta gatyája szárát a combján, és a túlfűtött irodából az utcára nézett. A szürke fellegekből hideg páraszemcsék hulltak, és az emberek alatta ösztönhangyákként jártak.

– Milyen baromi unalmas! – kiáltott és úgy döntött szundít egyet –

Azt álmodta, megkapta végre a Kossuth-díjat. Előkelő politikusok ráztak vele kezet miközben a szobrocskát szorongatta. Vakuk villantak hunyorgó képébe. A politikusok és a többi művész lábai alatt iratkötegeket szorongató daliák csúsztak. Vizslaszemekkel meredtek a Főszerkesztőre, hogy ugyan olvassa el az írásaikat. Nem szóltak, csak hangtalan kúsztak felé, egyre gyorsabban. A szárnyait próbálgató csendes tömeg a földhöz szorította, és ahogy a képébe másztak teleírták a testét az idézeteivel. A legfájóbb a homlokára vésett mondat volt:

MILYEN BAROMI UNALMAS!

Krákogva ébredt, és a kávéja után nyúlt. A sarokból füst szállt fel. Édeskés szegfűszeg illata töltötte meg a teret.

– Milyen baromi unalmas, nem igaz?

A Főszerkesztő balra nézett, és látta, hogy egy kopaszodó, de meglehetősen elegáns férfi ül a sarokba állított fotel karfáján.

– Ki maga?

– Tényleg baromi unalmas!

A Főszerkesztőt kiverte a hideg veríték. A széke felé iszkolt és kínjában egy míves ajándék tollat ragadott.

– Takarodj innen!

– Ugyan már, öregfiú. Gyújts rá!

A barna öltönyt viselő férfi végigsimította ritkás szőrzetű koponyáját. A neon fényében megcsillant K. feliratos pecsétgyűrűje. Vékony, de szálkás testalkatának köszönhetően úgy feszült rajta a ruha, akár egy sportolón. Tiszteletet parancsoló, mégis misztikus tekintély áradt nagy szürke szemeiből, és olyan cinkosság, akár a Faust sátánjának szeméből. Ahogy a Főszerkesztő felé közeledett a belső zsebébe nyúlt, ám a Főszerkesztő erős lélekjelenlétről téve tanúságot, a tollal az ismeretlen férfi felé bökött.

A férfi régi horror filmekből ismert kacajban tört ki. A Főszerkesztő arcára az egész élete ráfagyott. A toll átment az elegáns és sportos testen. A Főszerkesztő oda-vissza suhogtatta röhejes fegyverét, és nem értette.

– Milyen baromi unalmas nem? – kérdezte az ismeretlen újból, akár egy rémálomban folyamatosan visszatérő refrén

–Rohadtul remélem, hogy ez a valóság. Az összes írásomat felgyújtom, elégetek mindent, csak hadd térjek vissza a valóságba! – torka szakadtából ordított a Főszerkesztő –

A szoba közben kimerevedett, széthúzódtak a részei, mint a gyerekkorából ismert és gyűlölt rókapuncis játék összes gyerekszája, amit valaha látott áldozatul esni ennek a naiv tréfának. A tapéták egy mandala formáit vették fel. Egyedül az ismeretlen ült továbbra is a karfán és a földre hamuzott. A Főszerkesztő magzatpózt vett fel és nyöszörögni kezdett. Mire kinyitotta a szemét, a foteljében ült és fújt egyet: Hála Istennek, hogy felébredtem!

– Cigarettát? – szólt egy hang –

– Jééééézusoom!

– Nyugalom. Szegfűszeges. Elegáns, és finom illata van. Vegyél egyet nyugodtan.

A Főszerkesztő vett egy K. feliratú fekete papírba töltött cigarettát, és a szájába dugta. Idegesen fújta ki a füstöt, az idegenre nézett, és minden lelki erejét összeszedve kinyomta magából egyetlen kérdését:

– Mi vagy te?

– Ja, hogy én? – az ismeretlen szórakozottan magára mutatott, felpattant a székből és fordult egy James Brown-osat. – Látod kint az embereket?

– Igen.

– És látod-e magad? – a falon függő portréra bökött hosszú mutatóujjával, amit a Főszerkesztő egy festő barátja készített még az első kötete kiadásakor –

– Igen.

– Nos, én vagyok minden gondolat aktualizált kvintesszenciája. Ugye milyen költői? – ideges, elismerésért sóvárgó tekintete a Főszerkesztő tekintetébe fúródott –

Eszébe jutott az első verse, amit 13 évesen írt. Egy gyatra szerelmes vers volt, olcsó képekkel, üres rímragokkal. Aztán visszaemlékezett a Mesterére, aki idős kora ellenére támogatta az ifjúságot, és sínre tette az ifjú titánt. Sorra jöttek a meghívások, újságok sora hozta le a verseit. Ünnepelt, mondhatni koszorús költő és író vált belőle. 35 éves korára eljutott oda, hogy szintén művész barátaival lapot indítson és végre abból élhessen, amit igazán szeret. Érdekes módon azonban, innentől valahogy művészi válságba került. Nem jöttek már úgy a sorok. Kezdetben arra gondolt, talán a kor miatt van. Ahogy öregszik az ember, egyre kevésbé érintik meg új dolgok, már nincs akkora lendülete az élménynek. 5 év alatt végül összehozott egy kötetet, ami közepes értékelést kapott az intézményes kritikától. Azóta nem írt semmit. Illetve próbálkozott vele, de inkább a fiókjának gyűjtögette a szerinte bóvli, és elefántcsonttoronyba zárt zsengéket. Évente egy antológiában lehozzák egy-egy régebbi művét, amit ma már fércnek tart, viszont bent tartja abban a körben, ahová mindig úgy áhított bejutni. Semmi ellentmondást nem talált ebben. Az élete emberileg teljes volt, de művészileg csőd.

A másodperce tört része alatt futott át rajta mindez.

– Tehát?

– Ó Istenem! Költők és írók! Hát én vagyok a Korszellem, öregfiú!

– Aha.

– Nem hiszel nekem mi?

– Nem igazán.

– Pedig érdemes volna! Mióta ember létezik a Földön, jelen vagyok. Én vagyok a divat, a gondolat, az áramlat, ami konstrukcióba és dekonstrukcióba sodor. Láttam Szókratészt mérget inni. Én adtam neki.

– Na persze…

A Korszellem azonban ügyet sem vetett a megjegyzésre és folytatta:

Láttam a jótékony gyárosokat, a felvilágosodás diadalát, a Sex Pistolst, Hans Arpot, ahogy szórakozottan körmöl, és József Attilát, ahogy degeszre szívja magát azokkal a büdös cigarettákkal! Láttam az ideológiák, a forma és a töltelék – szinte cinikusan ejtette ki ezt a szót – párharcát, és a filozófusok által oly nagyra becsült Szellem, hogy úgy mondjam, Gesmákt kizsigerelését!

– De hát, te is dohányzol.

– Az enyém nem büdös.

– Jó, de mit akarsz tőlem tulajdonképpen?

– Hát kérlek, tudom, hogy válságban szenvedsz.

– Nem igaz.

– Dehogynem! Mióta is nem írtál semmit? Egy büdös betűt sem? – A Főszerkesztő elvörösödött. – Ne félj libuskám. Én majd ihletet adok neked, de előbb segítened kell. Áll az alku? 10-ig számolok. Itt a soha nem visszatérő alkalom, hogy elemedben légy!

– Jól beszél ez az izé. És tényleg mindent tud rólam. Ijesztő, de ez tényleg olyan, mint ahogy mondja. Talán sosem tér vissza. – morfondírozott magában –

– 6…

– De vajon mit akarhat?

– 3…

– Kit érdekel? Nincs veszíteni valóm!

– 1…

– Oké, oké! Áll az alku.

– Kezdhetjük?

– Most? Még át kell olvasnom pár beküldött novellát és verset.

– Ne játszd nekem itt a mecénást, mindketten tudjuk, hogy tojsz a beküldött művekre.

– Igaz. – mint aki ősi igazságra ébredt, úgy ejtette ki ezt a szót –

 

*

 

– Imádok beleereszkedni az Anyagba!

– Nem mondtad, hogy filozófus is vagy.

– Elég sok minden vagyok. Tudod, a határtalanság gyakran unalmas. Na, vonatozzunk egyet!

– De még át kell olvasnom pár be…

– Mindegyikőtök ezekkel a hülye kifogásokkal. Lehetnél gördülékenyebb! Nesze, gyújts rá.

– Köszönöm.

– Hagyd el, libuskám.

A Korszellem csettintett egyet az üres peronnál. Egy BZMOT-modell jelent meg a síneken.

– Tiszta Twin Peaks, nem?

– Eléggé. Amúgy, ezt látják?

– Dehogy látják. A Korszellem nagy előnye, hogy láthatatlanul mozgató erő. Te most az én síkomon létezel, mondhatni szervezett erőszakot teszek a formád felett.

– Nagyon költői.

– Örülök, hogy végre beismered! Na, indulás.

A vezető nélküli mozdony lassan csordogált le az erdők és pusztaságok mentén. A Főszerkesztő belebambult a tájba. Oda sem figyelt a Korszellem egomán előadására, aki megállás nélkül fújta a füstöt. A fűtött kupé lassítani kezdett és egy sáros falu szilánkokra tört álomképénél fújt megálljt.  – Szálljunk le! – javasolta jókedvűen a Korszellem –

A lépcsőn lelépve újabb ajtóval kerültek szembe.

– Most ez valami idióta vicc?

A Korszellem elegánsan tárta ki az ajtót – Csak Ön utánam! – és belépett a sötétségbe

Az udvaron langyos déli szél fújt, a Nap fényét el-elmosta a gyors iramban lebegő felhők idomtalan násza.

– És most? – értetlenséget és türelmetlenséget lehetett kihallani a Főszerkesztő szavaiból –

– És most, levadászol nekem valamit.

– Miért nem magad csinálod?

– Vannak dolgok, amikre még egy Szellem sem képes. Te leszel az én golyóm a puska csövében. Uhh, tisztára, mint egy másodosztályú rockballada!

Az elhagyatott parasztházban édes kömény illata szállt. Egy hősugárzó okádta a meleget a semmibe. A lehelet megdermedt az üresen kongó kályha fölött. A szobában hangszerek, papírok és jegyzetek hevertek. Az egykori szárító szobából nesz hallatszott, mintha levertek volna valamit. A Főszerkesztő magára maradva, lopva lépett át a küszöb fölött. Az egyik szekrény mögött látta meg azt. Egy őzet. Az őz szomorúan nézett rá és nem mozdult. Bekeményített izomzattal készült a menekülésre. A Főszerkesztő felé nyúlt, mire az őz meglódult, belökte a rosták közé és a kivert ablakon át távozott.

Mocskosan tért vissza az első találkozáskor. A Korszellem újabb cigarettára gyújtott a verandán.

– Na! Látom megismerkedtetek. Azt hittem, ügyesebb leszel.

– Ügyesebb? Azt sem tudom, mit kell vele tennem.

– Hogyhogy mit? Ki kell nyírnod.

– De miért?

– Akarod az ihleted vagy nem?

A Főszerkesztő elgondolkodott ezen, de végül arra jutott, hogy ebben a ködös világban semmi sem tűnik túl logikusnak. Végül is, mit jelentene számára az, hogy tudja, miért kell végeznie egy őzzel, itt, egy másik síkon? Nem is szólt semmit.

– Erről van szó aranyapám! – összegezte a Korszellem és újabb ajtót nyitott –

A tisztás felett sötétkék volt az ég. Beborulni látszott, és csöpögni kezdett az eső. A Korszellem kalapján ütemtelen ritmust vert a víz. A Főszerkesztő látta, ahogy a tisztás másik végén legel az őz. Nyugodtan, sorsát várva. Hiányolta belőle, szinte értetlenül a lemondást. Bátornak sem látta, csak állt ott, mint aki tudja mi lesz a végkimenetel.

– Itt ez a puska, libuskám. A fárasztó kérdéseket elkerülendő elmondom, hogy igen, ez egy vadászpuska. Dum-dum golyót lő ki, korrumpáló-töltettel. Csak egy bumm és jöhet a Tiszta Közhely!

A Főszerkesztő az irányzékot az őzre helyezte. Az tiszta tekintettel állta a helyzetet, és tovább rágott. Ahogy nézte a levelekre gondolt. A levelekre, amikben álmokat tört szét, leszámolt a fejlődéssel, a játékossággal, és talán egész univerzumokat tett tönkre saját sértődöttsége és hajdani zsenialitása okán. A toporzékoló idegroncsra nézett maga mellett. Ez volna a Korszellem? Mégis mitől határtalan egy Anyagba ereszkedett gondolatintervallum? Újra az őzre nézett és érezte, ahogy a lelke alkotó-részében felszakad valami nehéz. Melegség öntötte el, mint amikor új formákat fedezett fel versíráskor fiatalabb korában. A tiszta elhivatottságot látta az állatban. Letette a puskát, odament hozzá, és megsimogatta a fejét. Az őz emberekre emlékeztető mosolyt eresztett meg felé. A Korszellem a háttérben fuldokolni kezdett és el is hányta magát.

– Mindig ugyanaz! Mind egyformák vagytok! Nektek semmi sem jó! Minek csinálom én ezt egyáltalán? Le kellene százalékoltassam magam.

Az őz remegni kezdett és akkorát fingott, hogy kivillant a lépcsőház.

A Főszerkesztő a szerkesztőség lépcsőházában tért magához. Markában egy K feliratú gyűrűvel. Felhúzta az ujjára és az irodája felé vette az irányt.

(2016. december-2017. január Budapest-Berhida. Az írás a PPKE BTK Szabó Magda Irodalmi Pályázat különdíjának nyertese.)

  • author's avatar

    By: Bencze Tibor

    1990-ben születtem Veszprémben. Az írásnak kicsit több mint egy évtizede hódolok, mellette a zenélés a másik nagy függőségem. A verset feladtam, mert pocsék költő vagyok. A prózát és az esszét jobban szeretem. Sok minden voltam már, kőműves és újságíró is. Eddig két kötetem jelent meg illetve külföldön közölték néhány korai novellám. Legnagyobb irodalmi sikerem a fentiek mellett, hogy 15 éves koromban az első három novellámért kirúgtak és kitiltottak két évre az akkori középiskolámból, melynek következtében egy kis legendáriumra tettem szert a megyeszékhelyen. Jelenleg kisregényeken és novellákon dolgozom, amik majd egyszer talán meg is jelennek. Mindemellett multi-funkciós zenésznek tartanak. Számtalan zenekarban játszottam, számtalan hangszeren, amely állapot, ha jobban belegondolok most is fennáll.

  • author's avatar

  • author's avatar

    See all this author’s posts

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.