451.hu

kulturális online magazin

Böszörményi Márton: Más mesék, amelyek rosszul végződnek II.

1.

A kisfiú kaparászást hallott az ágya alól. Az orra hegyéig húzta a takarót és tágra nyílt szemmel meredt a sötét plafonra. Az ágy alól halkan, de kitartóan szűrődtek ki a motoszkálás hangjai.

A kisfiú legszívesebben átrohant volna a szülei szobájába, de tudta, hogy most már nem teheti meg. Az elmúlt három éjszaka is bekéredzkedett a szülei ágyába, minden alkalommal valami kitalált indokkal. Az első éjjel azt mondta, hogy rosszat álmodott, másodszor azt állította, hogy látott egy szellemet a függöny mögött, harmadik alkalommal pedig azt hazudta, hogy valami megfogta a lábát a paplan alatt. A kisfiú ismerte a mesét a fiúról, aki farkast kiáltott, tudta, hogy a szülei ezúttal már biztos nem hinnének neki, mérgesek lennének, és visszaküldenék őt a szobájába. Meg akarta kímélni magát ettől a megaláztatástól, inkább szépen csendben kivárja, amíg az a valami az ágy alatt abbahagyja a kaparászást.

Lehet, hogy csak egy egér, gondolta a kisfiú. Az egerek nem bántanak, semmi baj nincs velük. A konyhába és a spájzba is be szoktak szökni néha. Az egerek picik és aranyosak. Lehet, hogy csak egy egér, gondolta a kisfiú.

Behunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni, ahogy a kisegér szaladgál, meg szimatol meg az apró kis fogaival az ágy lábát rágcsálja. De valamiért ez a megnyugtató kép mindig elillant, és átvette a helyét valami sokkal sötétebb, valami sokkal nyugtalanítóbb. A kisfiú egy penészeszöld kezet látott, illetve csak egy kézfejet. Bíborvörös erek lüktettek rajta, a hosszú, göcsörtös ujjakon pedig éles, undorítóan vibráló karmok vájtak árkokat a padlóba.

A kisfiú kinyitotta a szemét, vakon bámult a szobáját uraló sötétségbe. Még mindig hallotta a kaparászást.

Az egyik osztálytársa, az a bunkó Rózsavölgyi Szabi mesélt egyszer a mumusról. A nagyszünetben, az udvaron szokta a hülye rémtörténeteivel ijesztgetni a kisebbeket, és a kisfiú nagyon jól tudta, hogy a Szabi csak kitalálja ezeket a szörnyeket. De mi van akkor, ha most tényleg beletalált? Ha valóban létezik egy olyan ocsmány lény, ami akkor jelenik meg a gyerekek ágya alatt, vagy a szekrényükben, ha nagyon rosszak voltak?

A kisfiú elgondolkozott ezen, és arra jutott, hogy mostanában tényleg eléggé rosszul viselkedett, meg is érdemelné, hogy egy mumus kísértse őt az ágya alatt.

Most már igazán félt, fogai úgy kocogtak a takaró alatt, mintha dobókockákat ráznának egy pohárban. Azt kívánta, bárcsak megérezné az anyukája, hogy valami baj van. Hátha ő sem tud aludni, idegesen forgolódik az ágyban, és arra gondol, hogy a fiának szüksége van rá. Felpattan, erre az apja is felkel, megkérdezi, hogy mi a baj. Erre az anyukája azt mondja: valami nincs rendben a gyerekszobában, valami nagyon rossz dolog történik ott. És akkor mindketten átrohannak, az anyja felkapja a kisfiút, beviszi a hálószobába, az apja pedig kiűzi azt a rohadt mumust az ágya alól.

De a szülei már alszanak, nem fognak maguktól átjönni. A kaparászás pedig kezdett egyre hangosabbá, fenyegetőbbé válni.

Hagyd abba, egérke, gondolta a kisfiú. Kérlek, egérke, fejezd be, amit csinálsz, hagyj engem aludni! Már egyáltalán nem tudta felidézni magában az egér képét, mintha soha nem is látott volna egeret. Csak a mumus zölden és vörösen foszforeszkáló kezét látta. A krokodilagyarszerű karmokat és a sárgán izzó szemeket.

Na és akkor mi van, ha a szülei leteremtik? Inkább legyenek rá mérgesek, minthogy ez a valami előbújjon az ágy alól. Valahogy majdcsak megértik. Kidumálja magát. Azért a szülei inkább megértik, mint a mumus.

A kisfiú elhatározta magát. Ledobja magáról a takarót, kiugrik az ágyból, aztán villámgyorsan berohan a szüleihez. Ennyi. Gyors lesz és hatékony. Mint egy ninja. Igen, ez egy ninja küldetés.

Megragadta a takaró szegélyét, aztán lassan kifújta a levegőt. Aztán lerántotta magáról a paplant, felpattant az ágyon, majd elrugaszkodott és olyan messzire ugrott az ágyról, amennyire csak bírt. Nem nézett hátra, nem hezitált, azonnal rohanni kezdett és meg sem állt a hálószobáig, ahol csak a szülei ágya előtt lassított le egy pillanatra. De itt sem akart sokáig leragadni, nem akart időt hagyni a mumusnak, hogy követhesse, ezért rögtön rázni kezdte takaróhalmot, ami alatt az anyjának kellett lennie.

Anya – suttogta a lehető leghangosabban a kisfiú. – Anya! Én vagyok! Kelj fel!

A takaró megmozdult a kisfiú keze alatt. Az ágyneműbe burkolózott test mozgolódni kezdett, nyögdécselt és szuszogott.

– Anya! Kelj fel! – a kisfiú folyamatosan a háta mögé pillantott. – Kérlek! Anya, baj van!

Hirtelen iszonyatosan hangos hörgés hangja szakadt fel a takaró alól. Embertelenül kattogott és szörcsögött, mintha cséplőgép darálna le egy polipot. A kisfiú riadtan hátrálni kezdett, de megbotlott a saját lábában és elvágódott a padlószőnyegen.

Nem volt elég lélekjelenléte, hogy feltápászkodjon és elrohanjon, csak hanyatt fekve, ügyetlenül kúszott kifelé a szobából. A földről csak azt látta, hogy az ágytakaró megemelkedik, és az a sötét valami, aminek az anyjának kéne lennie, felül az ágyban. A hang, amit a lény kiadott magából egyszerre hasonlított brekegésre és károgásra, és olyan hangos volt, hogy fiú legszívesebben befogta volna a fülét.

De erőt vett magán, hasra vágta magát, felugrott, és a teljes erejéből megindult kifelé. Ekkor a hálószoba ajtó becsapódott előtte.

Remegve, hisztérikusan zihálva hátrafordult, és látta, ahogy az a valami a szülei ágyából a csápjait nyújtja felé.

Anya… – nyöszörögte a fiú. – Kérlek, anya…

A fekete csápok a kisfiú lábára tekeredtek, érezte nedves, nyálkás felületüket. Megpróbálta lefeszíteni őket magáról, de olyan erővel szorultak rá, hogy meg sem bírta őket mozdítani.

Anya – suttogta a kisfiú, aztán a nedvedző csápok egy erőteljes, villámgyors mozdulattal berántották őt az ágyba, ahol korábban a szülei aludtak.

 

2.

 

Nem kellett volna elhasználni az összes rötyipapírt.

Miért írja fel ezt a szöveget bárki is egy lakótelepi panelház oldalára?

Mert oké, hogy a lakótársad elhasználta az összes vécépapírt, és ezért dühös vagy rá, de ha ilyesfajta, megalázó bosszút akarsz rajta állni, akkor odafújod a szöveg mellé a nevét is. Mert úgy van értelme, bár még akkor se valami hatásos. Mármint, az emberek járnak vécére, elhasználják a papírt, és gyakran nem jut eszükbe, hogy újat vegyenek. Ez nem akkora nagy bűn, és nem is annyira kínos.

Szóval, lehetséges, hogy valami mást akart sugallni a költő.

Elképzelhető, hogy ez nem szimplán a toalett és a hozzá tartozó papír használatáról szól. Mert azt a bizonyos papírt másra is lehet használni.

Az egyszeri olvasónak eszébe juthat, hogy a vécépapírt előszeretettel alkalmazzák farsangi jelmezek készítéséhez. Például, egy múmiát egész könnyen elő lehet vele állítani. Vagy ilyesmi, a múmián kívül más nem jut eszembe.

De, mondjuk, arra is felhasználhatják, hogy hullákat csavarjanak bele. Bár erre a célra alkalmasabb lehet néhány szemeteszsák, vagy IKEA-s szatyor.

Kicsit kiszínezve, becsillámporozva parti-dekorációnak is simán megfelel.

Nagyobb madarak, mondjuk keselyűk, akár fészket is rakhatnak belőle.

Szóval az író így is gondolkodhatott. Hogy figyelmezteti a lakótársát, barátját, barátnőjét, aki elhasználta az összes papírt, miszerint ezekután sokkal nehezebb lesz ezen dolgok valamelyikét kivitelezni.

Vagy okoskodhatunk úgy is, ahogy tette azt Morvai Móric, miután elolvasta a figyelemfelkeltő, de nem túlságosan megbotránkoztató feliratot.

Morvai Móric, harminckét éves, főállású árufeltöltő és hobbi fekália-mágus, ugyanis arra gondolt, hogy ez egy varázsige. Ez a falra firkált mondat egy varázsige, amit az ő leendő mestere hagyott itt neki, hogy tanulmányozza, megértse, majd lényegét, értelmét, spirituális útmutatását mindenestül magáévá tegye.

Most nem szeretném lelőni a poént, de elég az hozzá, hogy Morvai Móric, a barátainak természetesen csak Móricka, hamarosan olyan erős bélsár mágiát fejleszt az egymondatos varázsige köré, hogy szartengerrel tudja elárasztani az emberek álmait és bűzös kupacokba fojtja a világ minden reményét.

Ilyen ereje is lehet egy falra firkantott mondatnak, ha jó kezekbe kerül.

 

 

Bányafény pislákolt a kihalt pályaudvar melletti restiben. A sírgödör hűvösben megpimpósodott testek szaga terjengett. Egy régi zenegépből statikus zörej szólt, a pult mögött gyíkarcú behemót törölgetett egy korsót már órák óta. Kint úgy csattogott a szél, mint igáslovak fogai. A hold megszeppent kisfiú, felhőszoknyák mögé bújt.

– Tikkasztó ez a hideg, nem gondolod, Elefánt? – kérdezte a Macskafejű Dízelszagú Baromállat a barátjától.

– Be kellett volna gyújtani a kályhát, mielőtt még eljönnek – mondta Réz-Tokaj Rémusz.

A Macskafejű Dízelszagú Baromállat csak vállat vont, aztán kért még egy kevertet.

A mosdóból szúrós amperszag áradt. A falakon bekeretezett nők álltak hívogató pozíciókban. Vörös és fekete színű rekviembogarak mászkáltak az arcukon. A gyíkarcú csapos a pultra baszta a korsót, és elbődült:

  – Mikor jön már haza a lááááányom!

Ezután olyan hosszúra nyúlt a csend, hogy megromlott.

  – Nekem volt egyszer egy lányom – mondta Réz-Tokaj Rémusz. – Évekkel ezelőtt találkoztam vele, és lehet, hogy nem is a lányom volt. Mindenesetre hazavittem, megetettem, megfürdettetem és bepólyáltam. Mondtam neki, hogy mostantól te leszel az én kislányom, és én szeretni foglak és mindent megteszek érted.

– És? – förmedt rá barátjára a Macskafejű Dízelszagú Baromállat.

– És aztán kérte a pénzt. Azt mondta, hogy bármit csinálhatunk, de előbb kéri a pénzt.

A Macskafejű Dízelszagú Baromállat jót röhögött a történeten, és a félhomályba húzódó párolgó testek is fel-felnyerítettek. A csapos csak csóválta a fejét.

– Az én lányom egy hercegnő! Egy királylány – bömbölte. – Ő a Króm Királykisasszony!

A plafonon lengedező lámpa kriptavilágot festett a kopott, áporodott falakra. A padló úgy ragadt, mintha gilisztákkal lenne tele. Odakint a szél ütemesen csapkodta az egyik kiselejtezett mozdony kilazult ajtaját. Az ablakok mindenhol bepárásodtak.

   – Nem jön már el a lányod – mondta a Macskafejű Dízelszagú Baromállat, és lehúzta a kevertet.

– Az embernek egy idő után már nincsen lánya – mondta Réz-Tokaj Rémusz, és ő is megitta az unicumot.

Tudom – üvöltötte a gesztenyebarna, gyíkarcú csapos. – Tudom.

A csend pókhálót font köréjük, a restiben megdermedtek, mint a sörhab, kint baljós dallamokat fütyült az éjjeli szél.

Az oldal további böngészésével Ön beleegyezik a sütik (cookie-k) használatába Bővebb információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás