arvai01

1. In medias rest

-Te Vito, mégis mi a szar ez?

-Mi lenne? Metadon.

Kár volt kérdeznem. Mégis mire számítottam egy elvonón levő, ex-drogfüggőtől? Aki helyett a kollegák rendszeresen hugyoznak csinos kis kórházi üvegcsékbe, pár euró fejében, baráti alapon. Cinkos húgyszag a tengeri levegőben.

Meg kell hagyni, egy pillanatra megállt kezemben a nemzetközi szabványra tervezett, négyágú villa, de a furcsaságokra fél szemmel kacsintó tapasztalat hamar újra mozdította a tagokat, s motorikusan tolták tovább pofámba az olívaolajban tocsogó falatokat. Gyanús volt a buzgalom, amivel ebédelni invitált, a megszokott sonkás panini helyett házikosztra nemet mondani viszont vétek lett volna. Na jó, nem ezért kötöttem ki a garzonban. Magamra vethetek csupán, hogy most bő három deci klinikai droggal szemezek a carbonara fölött. Annyi baj legyen!

Sosem tudom hova tenni a fiút. Mármint a Vittoriót. Vagy összeroppant zseni, vagy egy velejéig romlott, zsigeri őrült. Annyi biztos, hogy a kemikáliák omladozó tornya mögött valami elképesztő természetesség lapul meg, ami fittyet hány az évszázados hordalékként ránk ragadt konvenciókra és normákra. Ösztönlény, de nem a primitív fajtából. Órákig képes esztétikáról, az élet mélyfilozófiájáról beszélni, és nem csupán könyvekben lelt, tanult „okosságokra” támaszkodva, hanem saját tapasztalatokból, savanyú, verejtékes életszagú emlékekből merítve. Megrázó képeket fest elém, amiket tudom, hogy végignézett, végigélt – engem pedig a hideg ráz. Majd másodpercekkel később az arra sétáló, gyanútlan olasz díva felháborodott elképedésére farkát markolászva a legválogatottabb szexuális ajánlatokat üvölti, hányféle pózban, mennyi nyállal és testnedvvel tenné magáévá a nő valamennyi nyílását. Nekem pedig meghűl minden csepp vérem, ajkaim elfeledkeznek a köztük füstölgő cigarettáról, s szám sarkára ragadt, lógó koporsószöggel bámulom a jelenetet. Csak, hogy újra a nyomorban sarjadó élet virágai nyíljanak Vito mondatainak talaján. Mindezt a legcsekélyebb rendszer nélkül.

Nagyjából egy hónapja érkezett a céghez, a feltételes szabadlábra helyezés egyik velejárójaként. Birtoklással kapták el – megint. Most éppen speed volt nála, pár grammnyi. A testében hordozta a többit, oldott formában. Megfuttatta a rendőröket, de cefetül! A pályaudvartól tíz kilométeres kört leírva tudták csak nyakon csípni, amikor a lélekszakadva loholó test egyszer csak felmondta a szolgálatot, és prózai egyszerűséggel összecsuklott, mint a bicska. Pár hónap jó magaviselet után szabad lábaira helyezték, amiben a nyolc órás munkaidő is feltételként szerepelt. Az Axis pedig ilyenekre specializálódott.

Persze Nápolyból érkezett Toscanába, honnan máshonnan? Egyszer esküszöm, megnézem magamnak azt a várost, annyi különös lény él egy helyen, egy teljesen külön nyelvet beszélve, hogy belépőt szedhetnének, mint egy vadasparkban!

Azonnal beosztották a kertészethez, miért is ne? Logikus, hogy egy súlyos tudatmódosítókkal terhelt, idegileg labilis, nápolyi vehemenciával felturbózott tesztoszteronbombának motoros kaszát, metszőollót, láncfűrészt adunk a kezébe, meg egy böszme nagy platóst a valaga alá, hadd szórja a város népét! A tapasztalatok ismét nem engedtek meglepődni. De eddig semmi zűr nem volt, ráadásul meglehetős faszagyereknek bizonyult, akivel ki lehet jönni; főleg, ha nem tol túl nagy adag anyagot.

Ma reggel persze nem voltam ilyen elégedett, mikor vérágak közt rángatózó szembogarai össze-összeakadtak a hajnali kipufogógázok keltette bárányfelhőkkel. Kézfejei mintha egy Liszt zongoradarabon gondolkoztak volna, ujjai megannyi apró kalapácsként lüktettek, s a szája sarkán megcsillanó nyálhabcsók árulkodóan kacsintotta: jó hétvégénk volt fiúk! Fasza.

A sofőrködést minek bízná másra? – úgyhogy kilencvenes tempóban szeltük át az óváros macskaköves sikátorait. A nyitott platón szánkóversenybe torkolló szerszámlavina néha a tarkónkba csapódott, majd a hátsó ajtónál torlódtak egymásra, miközben Vito felváltva anyázta, kurvázta, és küldte melegebb éghajlatra a hajnali idegroncs-derbi többi versenyzőjét. Orrhosszal nyertünk, annyi szent.

Ennyire még nem vártam, hogy megérkezzünk a tetthelyre. Majdhogynem a földet csókoltam meg, mikor kiestem az Iveco anyósüléséről a repedezett járdára. Szinte felocsúdni sem volt időm, a Napoletano már serdült is az út közepére, hogy recsegő rükvercbe taszajtsa a masinát, és nyélgázzal hajtson át az igencsak szűkös kapubejárón. Nem szívesen tettem volna oda a kezem a fal és a visszapillantó közé, sokat mondok, ha azt állítom, volt 2-2 centi hely.

-Kurvaélet, Vito! Mi van veled?

Niente, niente….Semmi. Semmi, semmi semmisemmi…na pakoljunk, sose végzünk!

Mit szedtél?

Semmisemmi…semmiség…Csak egy kis kokaint…

-Ó, faszom!

Remegő kezekkel vakarom elő oldalzsebemből a Drum zacskót, ráragasztott cigipapírral; a szűrő nem is érdekel. Üssön, mert ütnie kell! Nikotint! Kátrányt! Ép eszet!

Nem festett túl jól a helyzet, hisz egész álló nap e mellé a bepörgött mediterrán mellé zárt a sors, méghozzá testközelbe. De legalább a fűrészekre nem lesz szükség. Az hiányozna még! Mélyre szívom a nyers dohányfüstöt, érzem, ahogy felsikoltanak a valaha rózsaszín hörgőim, és sípoló tüdővel nyúlok a hevederem után. Csak minél távolabb ettől az állattól! Komótosan teszem a dolgom, nem kerget a tatár. Legalábbis engem.

Tizenegyre kihajtotta a gépe lelkét, összeolvadt műanyag alkatrészek megfeketedett masszája fölött zihálva pihegett a platón. Mintha múlna a szer, nem, fiú? De, múlik.

Gyorsan felszórtam mellé a maradék cuccot – mielőbb tűnjünk innen, mielőtt feltűnik valakinek, hogy be van állva, mint a gerely!

-Vezetsz?

-Á…kizárt.

-Akkor csússz át a másik oldalra! – löktem az anyósülésre begőzölt kollegám.

-Tudsz enni, Vito? Vagy csak egy kávé?

-Nem, nem. Menni fog. Ugorjunk föl hozzám, itt lakom kétutcányira. – csillant föl a szeme.

-Nem tartom jó ötletnek.

-Összecsapok valami tésztát. Jobb lesz, mint a kurva szendvicsek állandóan.

-Va bene…- és indítottam, miközben a fiú feje oldalra bicsaklott, és valami távoli emlék köré fonta agyát a koka-cserje sűrített gyermeke.

Leparkoltam a betontömb-szerű lakópark hátuljában, s a lépcsőházig már úgy kellett támogatnom a szerencsétlent. Még jó, hogy a félemeleten bérli ezt a lyukat! Ha lehet, még az én rózsaszín álomvillámnál is szegényesebb. Ágy, asztal, két szék. Tévé és mikro. Minimál-luxus, huszonnyolc négyzetméterre zsúfolt Dolce Vita.

De egy olasz akkor is tud spaghetti a la carbonara-t főzni, ha gyakorlatilag öntudatlan. Úgyhogy húsz perc múlva az asztalon gőzölgött a kupac tészta, illatos szószban tocsogva. Megváltás.

-Kérsz belőle? – néz rám a mutatós metadon-befőtt fölött a záptojásszínű arc.

-Kösz, de kihagyom.

-Te tudod.

-Igen, azt hiszem, tudom.

-Több marad nekem! – és ráhúz az üvegre.

A tésztagőzben felsejlő abroszkockák tükörképe pepita rémálmot vetít a közénk ékelt tudatmódosító falára, és Vito merev izmokkal emeli a gépies kielégülést cserepes ajkaihoz. Opálos szemeiben a jobb híján megnyugvása jelenik meg, és egy kigördülő örömkönnycsepp képében vetíti előre a szomorú véget. Szomorú? Belülről biztos sokkal mutatósabb.

-Tudod, egyszer, még Nápolyban…

Nem tudok a mesére figyelni. Csak nézem ezt a magas, kék szemű, gyárilag napbarnított emberi roncsot, és azt hiszem szánom. Nem az embert, a nyomorát, vagy a függőségét. Hanem az elkallódást. Hagyta, hogy megtörje az élet. Ez a legnagyobb hiba, amit ember elkövethet.

 

  • author's avatar

    By: Árvai Levente

    1984-ben láttam napvilágot, valahol a Dél-Dunántúlon, álnéven és kicsit lilán. Öröklött képzőművészi törekvéseim csúcsát egy óvodai önálló tárlat jelentette a napközi falán – a mai napig az egyetlen. Néhány gerilla-kiállítást leszámítva. De az akrilfestékkel, tustintákkal, széndarabokkal és a linómetszővel még mindig jó a kapcsolatom. Zenei érdeklődésemről az elgyötört baráti kör zaklatott idegrendszere tanúskodik, illetve számos hanganyag, amik szanaszét szóródva fellelhetők az éterben. És persze a tucatnyi hangszertől összezsugorodott élettér; megszólaltatni mindet sikerül, több-kevesebb sikerrel. Az írás áll hozzám talán a legközelebb. Sok helyen és sokféle formában publikáltam/publikálok, a cikkektől és kritikáktól a novella és gonzo határán mozgó írásokig, és inkább ez utóbbi foglalkoztat. A stílusról még mindig gyalulom a fölösleget. Történeteim alapja többnyire igaz (kivéve a szemen szedett hazugságokat), ahogy a szereplőim is valós emberekből gyúrt figurák. Mert ezeket ki se lehetne találni.

  • author's avatar

  • author's avatar

    Kertészeti Tripek 2.

    See all this author’s posts

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.