…néhány előzmény láncolata…

Hetek óta szarakodott a WC a rózsaszínű házikóban, amiben az albérletnek csúfolt tanyám terpeszkedett, valahol a toszkán édes élet peremén, a via Cisanello-n, Pisában. Szándékosan használom, és szó szerint értem a szarakodást, mivel rendszeresen visszatérő szokásává vált a porcelánnak, hogy felböfögi tartalmát, és csimbókos lével teríti be a fürdő-folyosó-konyha tengelyen feszülő járólap-szakaszt. Barna szigetecskék egy sárgásfehér, rácsos tengeren, harcászati térkép elrendezésben. Hát nem idilli? És az átokfajzat nem csupán akkor végezte másodállásbeli magánakcióit, mikor mi használtunk vizet, hanem a szomszédok ténykedése után is. Staiano úr, a Nápolyból ideszármazott, hetvenen fölül járó főbérlőnk persze a kisujját sem szívesen mozdította meg, ha az ingatlanról volt szó. Helyette a vádaskodás és bűnbakkeresés ősi művészetében látta a kiutat a bűzlő, ragacsos szituációból. Aznap is pontosan így történt.

Azon a napon, hazaérve a második munkahelyem késői túlórás, fűrészpor-lapátolós, fejet beverő, deréknyomorító műszakjából Ippo-t (Ippolito Turco, azaz Török Hippolit, Calabriai lakó- és sorstársam) egy húszcentis joint pöfékelése közben leltem, amint a fürdő ajtajában, elszánt nagyterpeszben igyekezett heroikus küzdelemmel gátat emelni a csésze alól kibugyogó zavaros lének. Kérdezni se kellett. Ledobtam a cuccom és beálltam mellé rongyokat teríteni, felmosóval hadonászni, ganyé levét csavargatni a megtelt ribancokból. Mindenkinek csak ajánlani tudom a programot! Különösen unalmasabb péntekekre.

Ippo szerint lassan megérkeznek a szippantósok, meg az öreg is úton van, aki mellékesen elég zabos volt a telefonban. A szomszédoknak szólt, hogy addig ne nagyon nyissanak csapot, legyenek kedvesek, amíg itt a dugulás esete forog fenn, azaz minden öblítésre elönt minket a szar. Mivel a csatornákat sorba kötötték, és a miénk az utolsó lakás a sorban, ez a három másik családot is érintette. Ha jól emlékszem egy szicíliai, egy helyi, meg egy marokkói kolóniát. Csak úgy tarkállottunk arrafelé, mint a mezei virágok!

Nagyjából egy órája megállás nélkül hadakoztunk az árral. Közben folyamatosan utasítottam vissza a felkínált hasist, mondván, én nem kedvelem, amit Ippo elég nehezen tudott elképzelni. Az ő világnézetébe nem fért bele, hogy valaki ne szeretné minimum a könnyűdrogot. Hozzá tartozik az élethez, mint a kenyér, az olívaolaj, vagy a kávé. Hiába is győzködtem, hogy én inkább iszom – az nem ugyanaz. Kár a szóért: ahány ház, annyi függőség – válaszoltam, aztán röhögtünk egy sort, csak úgy szőr mentén, könyékig fosban gázoló jelenünk szagos valóságán. A sírás nem segít.

Valahol ez idő tájt érkeztek a csőgörények, a felmentő sereg, felszabadítani végvárunkat a mediterrán ételek okozta szennyes áradattól. Amint munkához láttak, a hatásszünetet és a hirtelen jött felszabadulást kihasználva, amúgy melós, szakadt ruhában elindultam a fontosabb bevásárlásokat elintézni. Előtte azért kimosakodtam, hogy csak fele annyira legyek büdös, mint aki izzadtan hazaérve a 12 órás műszakból még ráhúzott egy bő másfél órát, és WC-pucolással ütötte el a ráérő idejét.

Málha a háton, Marten’s a lábon, még gyorsan bőrkabátot rántottam a munkás pulóverre aztán irány a market. Menet közben jóízűen elpöfékeltem egy virginia-t, óvatosan féloldalt tartva a számban, hogy az orromról aláhulló esőcseppek nehogy hamvába halasszák. A fel-felbuzgó sváb véredényeim – a székely leleménnyel vegyesen – hevesen óvják nehezen szerzett, soványka értékeimet. Az áruházban célirányosan rárepültem a jól ismert sörös polcokra, amik ezer éves barátokként mosolyogtak felém; fogsoruk megannyi jól bevált, rekeszelt tompaság. Bevágtam két hatos csomag üvegest a kosárba, sebtibe’ fizettem, majd iparkodtam vissza a Cisanello-ra.

Az ajtó tárva, jó ideje így állhatott, mert az eső csinos kis tócsát képzett a küszöb belső oldalán is. Aztán belépve a konyhába Staiano úr picurka termetét pillantottam meg elsőként, ahogy vöröslő fejjel üvöltözik a székben átszellemült arccal üldögélő Ippo-nak.

–Sono disgraziati! Barbari! E impossibile, vivere cosí!

Azaz hálátlan barbárok vagyunk, és lehetetlen módon éljük napjainkat a tulajdonát képező ingatlanban, és így tovább. Ahogy észrevette, hogy a háta mögött én is kiszorítok immár némi levegőt a konyhából, azonnal stílust váltott. Valamiért velem sosem volt goromba, csak Ippo-ra acsarkodott, akár egy veszett kutya. Valószínűleg, mert még nála is délebbről származott. Itáliában a hierarchia Észak-Dél tengelyen mozogva változik, Délnek haladva egyre lejjebb tendál. Hogy közép-kelet európai, gyüttment mivoltom mitől volt szimpatikusabb, az a mai napig rejtély előttem. Minden esetre a nekem szánt szavai sokkal nyugodtabb hangvételben, szépen kerekített, sienai olasszal hagyták el kéjesen mosolygó protézisét. Jól tagolta, hogy biztos megértsem, elvégre külföldi vagyok – igaz, hogy addigra már jómagam is folyékony toszkán tájszólásban beszéltem a nyelvet. Sebaj! Meghagytam neki ezt az örömöt.

Mint kiderült, a legvalószínűbb bűnös egy tisztasági betét, vagy tampon. Az okozhatta a dugulást, és így tovább. Kérdőn néztem lakótársamra: Baszod, szerintem egyikünk sem menstruált! És az öreg Staiano ugyan miért vele kiabál, ha egy tampon a ludas? Ippo arckifejezése nem árulta el a titkot – se semmi egyebet. Ehhez feltehetően volt némi köze az ipari mennyiségű hasisnak is.

Szerencsére az öreg nápolyi már letudta a nagymonológ javát, mire visszaértem a beszerzőkörútról, így hamar nélküle folyhatott tovább a jól megtrágyázott péntek este. Végre száraz és szarcsimbókoktól mentes a padló! Kellemes fertőtlenítőszag, kórházhangulat, előkerülhet a sörbontó!

A kimerült, hulla fáradt testnek – főleg, ha órákon át fekáliával hadakozott egy terhes nap záróakkordjaként – nincs szüksége nagy mennyiségű alkoholra. Hamar kellemes, zsibbadt eufóriával tekint szét, fürkészi a vegyes összetételű füsttől terhes, mediterrán konyha szűkös bendőjét. Az üvegek fakulásával párhuzamos univerzumban egyre csak fokozódott a hangulat, s vele csiszolódott a vegyes nyelvezetünk a legkisebb közös többszörösön, a tévelygő, kétnyelvű szavak pedig egyre közelebb úsztatták a beszélgetés ladikját, kellemesebb témák vizei felé. Volt itt elég szar, nem kell tetézni.

A negyedik üveg táján Ippo feltette a nagy kérdést: hétvégére van-e valami halaszthatatlan programom, illetve fölösleges pár euróm egy retúr vonatjegyre? Elég ostoba képpel viszonozhattam a kérdést, amit még egyszer nekem szegezett, biztos, ami biztos alapon, még azelőtt, hogy pontosabban beavatott volna, mire is gondolt pontosan. Agyam rejtett emlékzugait kotorászva nem sikerült semmi halaszthatatlant elővakarni, s hó eleje lévén még akadt pár satnya papírfecnim, aminek ellenében akár vonatjegyet is válthattam – valahová. Mintha csak erre a válaszra várt volna: felpattant, s pár percre visszavonult marihuána édeskés illatát árasztó szobájának félhomályába, ahonnan csak erős dialektusának ütemes zengői bírtak kiszökni a kulcslyukon – akkor sem értettem volna semmit, ha kristálytisztán hallom őket.

Visszatérve az arcán ülő, elégedett mosoly nyugtázta a jól végzett munka gyümölcskenyerét, majd kijelentette, hogy holnap bizony elutazunk Torinóba. Még az előbbinél is ostobább arckifejezésemre válaszul közölte: van neki egy barátnője, akinek van egy másik barátnője, és a véletlenek játékos együttállásának köszönhetően épp ráérnek hétvégén. És bizisten meg fogjuk őket látogatni!

Mellékesen Ippo-nak a felhőtlen Itália több, távoli szegletében is akadtak efféle elfekvő leánykái, alkalmi barátnők, akiket, ha úgy hozta a kedve, felkeresett, majd pár kellemes pásztoróra eltöltése után biztosította mindegyiket, hogy hamarosan visszatér, sőt, talán oda is költözik. Aztán sokára kereste csak meg őket, és sosem költözött oda.

Mivel még soha sem jártam Olaszország északi csücskében, Torino pedig mindig is érdekelt – nem elhanyagolható mellékszálként pedig hónapok óta nem volt szerencsém mezítelen női testet látni élő egyenesben – nem sokat gondolkodtam a válaszon. A döntésbe beleugattak az üveges sörök gyorsan fakuló literei is, meg a felgyűrődött unalom-csömör, amit a monoton aljamunka beállt rendszere okozott. A mediterrán tél is tud nyomasztóvá válni. Hónapokig októbervégi időjárás uralja a köztereket, folyamatos eső és tizenpár fokos hőmérséklet ragaszt libabőrt a vendégmunkás hátára, ami végigszalad rajta, mint a reggeli ébredés rossz ízű leheletének mellékhatása. Egy kis környezetváltozás nem árthat!

Elég az hozzá, hogy kerekedett még egy kör a mercatoba, ami további söröket eredményezett – ez után meglehetősen hosszúra nyúlt az éjszaka. Vagy rövidre. Nézőpont kérdése. A calabriai fiú ráadásul úgy döntött, ideje elfogyasztania a havonta esedékes ópiumadagját. Miközben én részegesen dülöngélve eluraltam a zenelejátszót, a Büdösök zenekar nemrég vásárolt cd-jét bőgettem a szomszédság legnagyobb gyönyörűségére, addig Ippo egy alufólia darabka segítségével a teljes öntudatlanságig űzte rogyadozó agysejtjeit. Idilli látvány – Leonardo ecsetje után üvölt.

Ipponak mintha vénsége miatt leselejtezett, reumás cirkuszi elefántok lassú komótossága költözött volna valamennyi végtagjába, ami ráadásul két napos csecsemők arckifejezésével ruházta fel mimikai izmait. Annyira összpontosított belső utazásának minden elsuhanó villanyoszlopára, hogy szerintem a világ is összedőlhetett volna körülötte, az sem zökkenti ki. Csendes amerikai helyett adott nekem egy bágyadt itáliai…de jó, hogy nem Vietnámban vagyunk! – gondoltam magamban; aztán rájöttem, hogy nem csak gondoltam, ki is ejtettem a szavakat…mit ejtettem? Üvöltöttem… – Még jó, hogy nem a kibaszott Vietnámban vagyunk! – ideje belátni: bebasztál, komám! Nincs messze a hajnal, elmúlt három óra húsz, remélem ez a Casanova meggondolja magát reggelig, vagy marad a Belső Utazási Iroda (Spirit Travel?) turistaosztályán! A rosseb se akar egy óra múlva fölkelni!

  • author's avatar

    By: Árvai Levente

    1984-ben láttam napvilágot, valahol a Dél-Dunántúlon, álnéven és kicsit lilán. Öröklött képzőművészi törekvéseim csúcsát egy óvodai önálló tárlat jelentette a napközi falán – a mai napig az egyetlen. Néhány gerilla-kiállítást leszámítva. De az akrilfestékkel, tustintákkal, széndarabokkal és a linómetszővel még mindig jó a kapcsolatom. Zenei érdeklődésemről az elgyötört baráti kör zaklatott idegrendszere tanúskodik, illetve számos hanganyag, amik szanaszét szóródva fellelhetők az éterben. És persze a tucatnyi hangszertől összezsugorodott élettér; megszólaltatni mindet sikerül, több-kevesebb sikerrel. Az írás áll hozzám talán a legközelebb. Sok helyen és sokféle formában publikáltam/publikálok, a cikkektől és kritikáktól a novella és gonzo határán mozgó írásokig, és inkább ez utóbbi foglalkoztat. A stílusról még mindig gyalulom a fölösleget. Történeteim alapja többnyire igaz (kivéve a szemen szedett hazugságokat), ahogy a szereplőim is valós emberekből gyúrt figurák. Mert ezeket ki se lehetne találni.

  • author's avatar

  • author's avatar

    Torinói Lepedék 2.
    Kertészeti Tripek 2.
    Kertészeti Tripek 1.

    See all this author’s posts

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.